Kritika

Az apai szeretet fogságában – A lápkirály lánya

Keveri a műfajokat, hogy azzal a leginkább közhelyes módon szolgálja ki az egyszeri mozinéző kívánalmait: A lápkirály lánya garantáltan nem az a film lesz, ami új löketet ad Daisy Ridley karrierjének.

Daisy Ridley hiába volt főszereplője három Star Wars-alkotásnak, nem vált sztárrá, és úgy tűnik, a stúdiók sem gondolják megfelelőnek arra, hogy arcával megtöltsék zsebeiket. Hogy ez valóban a képességeinek szól vagy csupán az a szerencsétlen helyzet történt, hogy az említett franchise bukásának szimbólumává vált, egyelőre nem igazán lehet eldönteni. Az biztos, hogy 2019 óta A lápkirály lánya az első mainstream főszerepe a 31 éves színésznőnek, ráadásul egy olyan karaktert kapott, aki bőven rejt kihívásokat színészi szempontból.

Egy igencsak traumatizált lány, Helena áll a történet középpontjában, aki egy erdőmélyi kunyhóban lakik szüleivel. Apukájával vígan eljárnak vadászni, rendszeresen tanítgatja őt, különösen a vad és préda közti kapcsolatra, valamint a túlélés szabályaira. Helena rajong apjáért, azonban egy alkalommal édesanyja megszökteti kettejüket, a kislány számára addig nem látott civilizációba menekülnek. Kiderül, hogy az apa fogva tartotta őket, most pedig eljött az idő a szembenézésre. Mi történik sok évvel később, mikor az apa megszökik a börtönből azzal a szándékkal, hogy megkeresse lányát, akinek addigra már saját családja van? Erős még a szülői kötelék vagy a túlélés az, amely mindennél fontosabb?

Azzal se lehet megvádolni A lápkirály lányát, hogy ne szolgáltatna érdekes, megvitatásra váró témákat.

Az apakomplexus (külföldön köznyelven „daddy issue”) rengeteg nő számára meghatározó a mindennapokban, és nem, itt nem az idősebb férfiakhoz való vonzódásra kell gondolni, hanem arra, miképpen tekintenek az ellenkező nemre, hogyan bálványozzák azt vagy vágynak az elismerésükre. Helena az erdőn kívüli világban láthatóan nem boldogul olyan jól, mint a fenyvesek és mocsarak közt: ezt a film azzal igyekszik érzékeltetni, hogy a munkája random számokat beírni egy táblázatba (holott kitölthetné azt valószínűleg egy függvénnyel is). Szíve mélyén vonzódik a természethez, egy vele, de ez a kapcsolódás az apja iránti vegyes érzéseket is előhívja.

A kezdeti filmdráma a néző eszébe juttathatja A szoba című 2015-ös alkotást, amelyben szintén egy elrabolt anya és gyermeke szenved a zsarnok férfi elnyomásában. A gyermek képzelőereje viszont betölti a rendelkezésre álló teret, így dolgozza fel a traumát – ez a motívum itt is megjelenik, Helena utólag jön rá, miképp hamisította meg saját emlékeit, csak azért, hogy apját ugyanazon a helyi értéken lássa. Csak míg A szoba megmaradt drámának, addig A lápkirály lánya nem éri be ennyivel, és a paranoia thriller, valamint a túlélős akciófilm mezejére is rá-rálépeget.

A szobában nem volt fontos az apával való kapcsolat, hiszen a játékidő nagy részében láthatatlan maradt. Itt azonban központi kérdést foglal el a férfi szülőhöz való viszonyulás. Ben Mendelsohn a „Lápkirály” szerepében sok mindent megmutat ebből a figurából: tekintélyt parancsoló, de sokszor szeretetteljes, máskor veszélyes fenevad. Munkája azonban a porba hull, ugyanis a forgatókönyv és a rendezés egy ponton kidobja a kukába mindazokat az árnyalatokat, amellyel addig a karaktert felfestette. Éppen Helena megbízhatatlan emlékezete, elnyomott traumái színesítik a jellemét, de a sztori egy idő után kimondja, ez mind baromság, és csak egy önző, birtoklási vágytól fűtött rohadék őrültet látunk. Ezzel kivész az izgalom és a dilemma is megszűnik Helena számára, aki ezeket az elfogódott érzéseket azóta elhunyt édesanyja irányába „transzformálja” át. Elég komoly pszichológiai bakugrások következnek egymás után, de látható, hogy csak azért kellett ezt a viszonyt ennyire sematizálni, hogy Helenát feljogosítsa a cselekményt akár arra is, hogy végezzen az apjával.

A film külleme, fényelése, a használt szűrők képesek még rombolni az élményt,

de Neil Burger, a Csúcshatást és A beavatottat is készítő hollywoodi iparos rendező – amíg a szkript logikája engedi – még megbirkózik a drámai tétek bemutatásával. A thriller elemekbe azonban már beletörik a bicskája. Borzasztóan unalmas jelenetekben mutatkozik meg Helena rettegése, amelyek során a semmitől is megriad, majd a végén hirtelen akcióhős válik belőle a jó és a gonosz küzdelmében. Ha megjelenik egy felvigyázó mellékkarakter, tudjuk, hogy negyven percen belül mi lesz a sorsa – épp ezek miatt ponyva minden, amit látunk, bár ez közvetetten az eredeti regényt is minősítheti.

A lápkirály lánya beleilleszkedik egy bizonyos tendenciába, amely a fiatal színésznők számára valódi kiugrási lehetőséget jelent Hollywoodban. Az apakomplexussal való leszámolás aktusa Jennifer Lawrence-et is feltette a térképre a Winter’s Bone: A hallgatás törvényében, de Thomasin McKenzie számára is kiugró jelentőséggel bírt a Ne hagyj nyomot! című filmje, amelyben poszttraumás stressz szindrómában szenvedő apjával folytatott nomád életmódot. A természet és az apai kapcsolat hátrahagyása jelenik meg ezekben a darabokban; mindezekre cáfolat az Ahol a folyami rákok énekelnek, amelyben Daisy-Edgar Jones dönt úgy, nem tágít a zöld környezettől, sőt, felvállalja a kívülálló „lápi lány” szerepét miután apja sorsára hagyta.

Míg Ben Mendelsohn – mivel ez a specialitása – kisujjból kirázza ezt a megosztó alakot, addig Daisy Ridley, említett elődeivel ellentében, sajnos erőlködik mellette.

Eredetileg Alicia Vikandert szerették volna a szerepre, de ő az évek során kiesett a produkcióból. Ez kicsit sajnálatos, mert tőle pont azt a külső törékenységet és belső erőt szoktuk meg több szerepében, ami itt Ridley-ből hiányzik. És nem csak azért, mert egy „teszkós Keira Knightley” benyomását kelti minden alkalommal, mikor megjelenik a vásznon: a színésznő a játékidő majdnem egészében riadtan néz vagy bámul maga elé, sajnos nem képes hitelesen átadni a figura frusztrációját, így a néző kényszerül kitölteni a hiányzó részeket. Olyannyira nyilvánvaló ez, hogy a fiatalabb verzióját alakító Brooklynn Prince sokszorosan múlja felül abban a pár jelenetben, ami neki jutott. Pedig a Star Wars 7-8-9. után frissítő lett volna látni tőle egy olyan karaktert, aki a benne rejlő sötét ösztönökkel és a kétes megítélésű, gonosz felmenőivel vet számot. Ja, várjunk…

A lápkirály lánya november 2-től látható a magyar mozikban.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!