Kritika

Nincsenek szemtanúk – A láthatatlan ember

Elisabeth Moss új filmjében egy klasszikus horrorszörnyet támasztanak fel, A láthatatlan ember azonban inkább pszichothrillerként működik. Úgy viszont kiválóan.

1897-ben H. G. Wells tollából megszületett a horror műfajának egyik legikonikusabb alakja, a láthatatlan ember. A rém történetét azóta többször is feldolgozták, James Whale A láthatatlan ember című filmje az egyik alapköve lett az 1930-as évek horror-korszakának a Universalnál. A szörny mostani feltámasztásának apropója is éppen erre vezethető vissza: Jason Blum producer visszahozná a „rém univerzumot”. Ennek első – és a filmet látva, feltehetőleg nem is utolsó – felvonása A láthatatlan ember modernizált változata. Az eredeti lény fáslival bekötözött, jellegzetes alakja előtt ugyan kétféleképpen is tiszteleg Leigh Whannell; egy kórházi képkockával, illetve szemmel láthatóvá kizárólag fehér anyagokkal (festék, poroltó) teszi. A fókuszt azonban elmozdítja róla:

az alkotás középpontjába az áldozat kerül.

A Fűrész eredeti sztoriját szerző Whannell adaptálta a 21. századra a klasszikus horrorszörny történetét úgy, hogy a végeredmény inkább a pszichothriller felé billen. A történet ugyanis a műfaj azon tematikáját ragadja meg, melyben a veszélyben lévő nő az erőszakos társa elől menekül. E szubzsáner egyik legismertebb korai filmje George Cukor Gázlángja, amelyből egyértelműen merít A láthatatlan ember is.

A főszereplő, Cecilia Kass (Elisabeth Moss) a pattanásig feszült nyitójelenetben éppen a bántalmazó barátja, Adrian (Oliver Jackson-Cohen) luxusházából igyekszik megszökni: halálos csendben lopakodik, a legkisebb zaj is végzetes lehet – mindezt a hangsáv is mintázza az aláfestő zene teljes hiányával. Bár pontosan nem tudjuk, miként abuzálta Adrian a nőt, valójában felesleges is az előzményekkel húzni az időt, az erőszakos férfi viselkedését a cselekmény további része bontja ki.

Elsősorban gaslightolja Ceciliát, azaz – ahogy Cukor alkotásában – mindent megtesz, hogy a lány a saját épelméjűségét is megkérdőjelezze. Mégpedig azáltal, hogy látszólag végez magával, majd nem látszódó szörnyként visszatérve kínozza volt barátnőjét. Cecilia azonban nem hiszi el Adrian halálát, emiatt a környezete egyre őrültebbnek hiszi őt. A veszélyben lévő nő – mely egyben a thriller ezen alműfajának a megnevezése is – így tehát nemcsak a józanságát igyekszik bebizonyítani, hanem meg kell védenie magát az őt kínzó szörnytől.

Moss ezt az érzelmi hullámvasutat fantasztikusan képes átadni a játékával;

ami nem meglepő, hisz évek óta gyakorolja A szolgálólány meséjében, hogyan legyen egyszerre rémült és mérges. Érdekes párhuzam a disztópikus sorozattal, hogy akárcsak Gileádban, a nő itt sem ura a saját testének. Adrian ugyanis szó szerint mindent elkövet azért, hogy Cecilia teherbe essen – igazán jól megtalálná a közös hangot Fred Waterfoddal.

A láthatatlan ember rém remek allegóriája a pszichopata erőszaktevőnek: a lelki abúzusnak szemmel észrevehető, fizikai nyomai nincsenek az áldozaton, hiszen a pszichéje ellen indít hadjáratot az elkövető. Nem mellékesen pedig, a párkapcsolati erőszak esetében hatalmas a látencia, rengeteg esetet nem jelentenek a hatóságoknak. A nő felett gyakorolt kontrollt élvezi, hogy az élete minden aspektusát irányíthatja. És éppen ezt teszi Adrian is Ceciliával a lány beszámolója alapján a kapcsolatuk során. De még az öngyilkossága után is.

A Cecilia életét befolyásoló alak kiválóan kihasználja láthatatlanságát: folytonos megfigyelés alatt tartja az áldozatát, amelyet maga a rendezés is remekül reprezentál. A kamera gyakran maga a férfi – a voyeurisztikus fényképezés pedig még inkább a film pszichothrilleri mivoltát hangsúlyozza. A férfi egyébként már önmagában is megtestesíti az ilyen típusú bántalmazóról alkotott kollektív elképzelést: gazdag (luxusházban élnek), elismert (optikus, szakmájában úttörőnek számít – egyúttal a láthatatlanná válásának magyarázata), Oliver Jackson-Cohen pedig objektíven jóképű.

Bár mozizás közben az uralkodó érzelmünk kétségkívül az izgalom, a rettegés helyett, A láthatatlan ember eredete mégiscsak a klasszikus horror.

Whannell pedig kitűnően csepegtet némi félelemkeltést a suspense és a pszichológiai hadviselés keverékébe. Az egy-két véres csavar egyrészt a slasher szubzsánert hivatott megidézni, másrészt a kizárólag késsel elkövetett gyilkosságok a mérgező maszkulinitásról mondott kritikák, a szúróeszköz fallikus szimbólum mivoltja miatt. De az alkotás nem szorul rá a túlzott erőszakpornóra, mivel Whannell eléri, hogy a nem látható rém miatt már csak az üres tér is rendkívül fenyegetővé váljon – akárcsak anno Spielberg tette a stranddal A cápában. Ez a fajta sivárság nemcsak vizuálisan érvényesül: a tökéletes csend, ahogy a nyitányban is kiderül, sokkal vészjóslóbb, mint a jump scare-ként működő, hirtelen hangosan vijjogni kezdő hegedű.

A láthatatlan ember tehát amellett, hogy egy élvezetes, torokszorító pszichothriller, egy kifejezetten okos átírása a klasszikus történetnek: az ikonikus szörny felhasználásával képes a bántalmazott nő emancipálódását bemutatni. Ehhez Elisabeth Moss is kitűnő partner, valódi femme fatale-ként emelkedik ki az utolsó pillanatig őt zaklató férfi mocsarából. A múlt végleges lezárása után pedig erősebbé válik, mint valaha. Az ilyen történetek manapság különösen nagy erővel bírnak, hiszen itthon hetente hallani a partnerük által meggyilkolt nők eseteiről. Globális viszonylatban pedig az ad sajátos pikantériát A láthatatlan embernek, hogy a megjelenése épp Harvey Weinstein ítélethirdetésének időpontjára esett.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.