Kritika

Ne félj tőlem, kis unokám! – A látogatás

A Széttörve reményt adott, az Üveggel viszont visszatértünk a régi kerékvágásba – M. Night Shyamalant újra divat szidni. Az egykori csodagyerek hullámzó életművében azonban egy csendes kis műremekről meg szoktunk feledkezni: A látogatás című horrorfilm az öregedést és a generációs szakadékokat vette célba.

Vámpír, vérfarkas, zombi és kísértet. A horror műfajának legnépszerűbb szörnyei alaposan kidolgozott motívumkészlettel és bizonyos időközönként lejáró szavatossággal. A zombik ezredforduló óta tartó rémuralma véget ért, Hollywoodban különböző démonok vették át a helyüket, de könnyen lehet, hogy a James Wan-istálló munkásságát is hamarosan megunja a nagyközönség. Ezért is örömteli, hogy néhány tehetséges rendező újszerű monstrumok kialakításával kísérletezik. Közös jellemzőjük, hogy elsőre mind ártalmatlannak tűnnek. Fede Alvarez egy világtalan férfit szabadít rá a házába betörő fiatalokra a Vaksötétben, M. Night Shyamalan pedig egy idős házaspárt formál félelmetessé a 2015-ben készült A látogatásban.

De jelen filmben még hátborzongatóbb, hogy az egykoron csodagyereknek kikiáltott rendező egy végtelenül hétköznapi szituációt forgat át a horror világába, történetesen unokák utaznak látogatóba a nagyszülőkhöz. A gyerekhősök egy múltbéli családi viszály miatt azonban kiskamaszkorukig nem találkozhattak velük, így igencsak meglepődnek, hogy az esti takarodó után az öregek furcsábbnál furcsább dolgokat művelnek.

Az USA Népszámlálási Hivatala által még 2015-ben kiadott jelentés szerint néhány éven belül a 65 éven felüli emberek lélekszáma meghaladja majd az 5 évesnél fiatalabb gyerekekét, így

kényelmes lenne azt mondani, hogy a nyugdíjas monstrumok az öregedő társadalmak rémképei.

De úgy érzem, hogy Shyamalan egy emberközelibb problémát állít zavarba ejtő pellengérre, a mind inkább elmélyülő generációs szakadékokkal szembesít. Általános jelenség ugyanis, hogy a XXI. századra a fiatalabb és az idősebb nemzedékek eltávolodtak egymástól. A messzeség részben a villámgyors technikai fejlődés, részben pedig az érintkezés minimalizálásának következménye –  a szorongó „mai fiatalok” kreativitással és önállósággal próbálják az előző generációk hibáit kijavítani, egyúttal egy élhetőbb világot teremteni. Shyamalan mindkét szakadékgeneráló okot felmutatja A látogatásban. Az egyik nagy titkot éppen az anya és a nagyszülők megszakadt kapcsolatának miértje képezi, erre próbálnak fényt deríteni egy oknyomozó dokumentumfilm elkészítésével a gyerekek. Az ál-dokumentarista, skype-beszélgetésekkel tarkított forma pedig találó leképezése a digitális nemzedéknek.

A látogatásban pedig épp az a szép, hogy miközben horrorként teljesíti a rémisztgetés kötelező köreit (bár sokszor inkább csak feszült), szatirikus mozzanatokat is felfedezhetünk benne. Bármennyire is félelmetes egy falakat kaparászó nagymama látványa, abban is van valami ijesztő és abszurd, ahogy a gyerekek képesek megdöbbenni az idősek furcsaságain. Kívülről szemlélve a Wi-Fi hiánya vagy az esti takarodó hagyománya egyáltalán nem tűnik természetellenesnek, pláne az emberi test kimerülésével való szembesülés: a széklet inkontinencia az időseknél előfordul. Örömteli, hogy Shyamalan mer morbid is lenni: egy régi-régi mesét, a Jancsi és Juliskát is előrántja a sütikészítésben remeklő nagymama tarsolyából.

Az indiai származású rendező életművében kulcsszerepe van a gyerekeknek.

A Hatodik érzékben egy szellemeket látó kisfiú lelki egészsége a tét, a Jelekben a lelkész fia ismeri a földönkívüli invázió pontos dramaturgiáját. Értelemszerűen A látogatásban is meghatározóak a porontyok – a karakterek pazarul megírtak, a gyerekszínészek (Olivia DeJonge és Ed Oxenbould) pedig végtelenül elevenek és szemtelenül tehetségesek. Tökéletesen testesítik meg a digitális nemzedéket. Az eminens Becca a filmkészítésben, a lustaságra hajlamos Tyler pedig a freestyle rapszövegekben éli ki kreativitását. Ugyanakkor mindkettejüket jellemzi egy belső szorongás, amit a csonka családban való felcseperedés eredményezett.

A rajongók által kiátkozott Shyamalan tehát újfent egy traumától megzavarodott kisközösség magára találásáról mesél, mint tette azt a Jelek és A Föld után csonka, vagy A sebezhetetlen válás küszöbén álló családjai esetében, A látogatást azonban nem jellemzi a grandiózus műfaji köntös, a nagyotmondás vágya. Csendes, kellemes ijesztgetés egy kortárs probléma szatirikus érintésével a felszín alatt. Ettől olyan szimpatikus, és ha a nagy visszatérésre nem is adott lehetőséget M. Night Shyamalannek, a feltételeit megteremtette, hogy egy új generáció már a Széttörve előtt megkedvelje a rendezőt.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com