Kritika

Mert megtehetjük – A látogatás

A látogatás (Speak No Evil) egyrészt egy A24-féle poszt-horror minimalizmusba csomagolt tanmese, másrészt egy egészen bizarr módon lírai mű a boldogságról, ami túl közel kerül a mindennapi tapasztalatokhoz.

A nyitóképe egy autó fényszóróit mutatja, amint egy elhagyatott, fákkal szegélyezett út sötétjében szántanak. Ez ugyan önmagában egy ártatlan kompozíció, de a hangsáv borzalommal fertőzi meg. Az utastérbe helyezett kamera teljesen egyedül van, sofőrt nem látunk, a zene hatására mintha valami démon vezetné a zötykölődő járművet. Pár másodperc múlva hirtelen a napsütéses, idilli látkép tárul elénk egy toszkán vakációból, de a nyugtalanító zene nem szűnik meg. Bizarr és elbizonytalanító az első pár másodperc – ez nyúlik végig a filmen.

A Christian Tafdrup dán színészből lett rendező harmadik, testvérével, Mads Tafdruppal közösen írt nagyjátékfilmje a középosztálybeli erkölcsök szatírája, amely a fura, maróan kínos és kellemetlen szituációkat halmozza egymásra azért, hogy kizökkentse a nézőt a biztonságosnak tűnő mindent tudó pozíciójából. A korábban említett toszkán nyaraláson összetalálkozik egy dán – Bjørn és Louise (Morten Burian és Sidsel Siem Koch) – és egy holland házaspár – Patrick és Karin (Fedja van Huet és Karina Smulders). A nagyon barátságos holland házaspár meghívja magához az introvertáltabb dán párt. Kezdetben vonakodnak ugyan, pedig mindkét családnak kisgyermekei vannak, akik látszólag jól ki is jönnek egymással, udvariatlan dolog visszautasítani egy hosszúhétvégét a vidéken, nem?

Mi a legrosszabb, ami történhet?

Ahogy a dánok átlépik az országhatárt, hamarosan kénytelenek megtapasztalni azt, ahogy az ő határaikon gázol át Patrick és Karin. A helyiek a felszínen vidámak és vendégszeretők, mégis rengeteg olyan helyzetet teremtenek, amik minimum rémesen kínosak, de leginkább megalázók, nyugtalanítók és furcsák: miért ragaszkodik Patrick ahhoz, hogy vaddisznóhúst etessen Louise-zal, holott tudja, hogy Louise vegetáriánus? Miért másik szobát és ilyen nevetségesen pici ágyat adnak Agnesnek, a dán pár kislányának? Patrick miért fuvarozza ittasan vendégeiket, miután ígéretével ellentétben trükkösen vendégeivel fizetteti ki az éttermi számlát? Miért fegyelmezi ilyen agresszívan gyerekét vendégei előtt? Miért ragaszkodnak a vendégcsalád marasztalásához, amikor az már több ízben (titokban) haza szeretett volna menni? Ezek a provokatív gesztusok folyamatosan tesztelik Bjørn és Louise határait, akik az udvariasság dinamikájába ragadva nem akarnak „bunkón” reagálni a vendéglátásra, ezért végül mindig úgy döntenek, hogy mégis maradnak.

Viszont hiába minden tiszteletlenség és megalázás, ugyanis Patrick és Karin mentális hadviselése – a gaslighting – Louise és Bjørn konfrontációval szembeni ellenérzéseit és saját valóságérzékelésüket célozza meg. Persze, hogy megkínálja Patrick Louise-t a vaddisznóhússal, hiszen ez egy különleges étel; úgy látták, hogy a két kisgyerek jól kijön egymással, ezért a kaptak külön hálószobát a gyerekek, és nem tudtak sajnos ennél nagyobb ágyat adni Agnesnek.

Számos esetben meggyőzhetők vagyunk arról, hogy ezeknek a szituációknak a rossz szájíze szimplán a vendégek (és egyben a néző) rosszindulatának terméke – és senki sem akarná, hogy rosszindulatúnak gondolják, ugye?

Tovább bonyolítja a viszony értelmezését az is, hogy bizonyos esetekben az élénk, impulzív házigazdák inspiráló és jó hatással is tudnak lenni a merev, kiégettség szagát árasztó, norma(túl)szerető vendégekre: őket látva tesznek (nem mindig sikeres) lépést az intimitás és az egymás iránti vágyakozás feltámasztására a kapcsolatukban, és Bjørn is képessé válik problémái megfogalmazására és artikulálására. A látogatás forgatókönyve e groteszk, néhol kétértelmű, kissé pszichologizáló bizarr szituációk láncára épül, amik a nézőben egyfajta zsigeri kellemetlenséget és bizonytalanságot ébresztenek – ezt a láncot követve jutunk egyre mélyebbre, a provokáció és a megalkuvás alatt leselkedő borzalomig.

Ez a kellemetlenségérzet a nézőben vibráló frusztrációval párosul, ugyanis a dodó madárként vergődő Bjørn és Louise teszetoszaságát nézni egész egyszerűen kínszenvedés. A menekülőút és a megoldás ott van a szereplők orra előtt, és ők is látják, de nem lépnek rá azért, mert képtelenek igazán konfrontálódni és megvédeni önmagukat, még akkor is, amikor ennek a nagyon lassan csukódó csapdának a körvonalai kirajzolódni látszanak. Mindannyian tudjuk, hogy mit kellene Bjørnnek és Louise-nak tenni, fájó módon ellenkezően cselekednek.

Olyan élmény nézni ezért ezt az alkotást, mint álmatlan éjszakáinkon a csendes magányban az agyunkban újrapörgetni (a megváltoztathatatlan) kellemetlen emlékeinket,

amikben nem megfelelően reagáltunk, vagy nem konfrontálódtunk eléggé. Mindezt azért, hogy azon fantáziáljunk, mit kellett volna ügyesebben csinálni és hogyan jöhettünk volna ki jobban az adott helyzetből. És mi, nézők bármennyire is frusztráltnak érezhetjük magunkat a karakterek döntései miatt, lehetetlen megállapítani, hogy tudnánk-e ennél életképesebben fellépni.

A cím Biblia-utalás: „to speak no evil about anyone, to live in peace, and to be gentle and polite to all people.” (A Károli Bibliában így szól: „Senkit ne szidalmazzanak, ne veszekedjenek, gyöngédek legyenek, teljes szelídséget tanusítván minden ember iránt.” Titusz 3:2.) Ennek a kifordításában rejlik Tafdurp ars poeticája: a középosztály konfrontációképtelensége elsorvasztja a túlélési ösztönt. Ebben az értelemben A látogatás beleilleszkedik a felsőközéposztály életformáját és erkölcsiségét könyörtelenül kritizáló filmek trendjébe, ami a 2010-es évek végén kezdte meg virágzását. Ez a motívum olyannyira népszerűvé vált, hogy a legkülönbözőbb formáival találkozhatunk: megjelenik európai művészfilmeseknél (Ruben Östlund: A szomorúság háromszöge; Andrej Zvjagincev: Szeretet nélkül) és ázsiai auteuröknél is (Bong Joon-ho: Élősködők), valamint hollywoodi alkotóknál is, a legkülönbözőbb műfajokban (ilyen Rian Johnson krimije is, a Tőrbe ejtve, valamint Jordan Peele első két horrorja, a Tűnj el! és a Mi is).

Első ránézésre A látogatás annyiban eltér, hogy történetére ráhúzható lenne a „túlzott” politikai korrektség kritikája is, sőt egyfajta áldozathibáztató jelleg is megfigyelhető – hiszen ez típusú a társadalomkritikus film általában egy baloldali hozzáállással párosul, de ezek a vonások pedig inkább a XXI. századi jobboldaliságban érhetők tetten – ennél viszont árnyaltabban építkezik Tafdurp motívumhálója.

Patrick és Karin Luciferként folyamatosan kísérti Bjørnt és Louise-t, hogy lépjenek ki a szembe-nem-szegülés szent komfortjából,

de azok nem engednek a kísértésnek – pedig ez nemcsak biztonságot jelentene számukra, hanem akár a boldogtalanság végét is. Ez a motívum legrétegeltebben Bjørn karakterén keresztül jelenik meg, akit Morten Burian játékával elképesztő mélységgel tölt meg. Bjørn egyértelműen boldogtalan azzal az élettel, amit élnie kell – a sok tettetés és megengedés egy üvegfalakkal körülvett börtönbe tette őt. Ebből az életből Bjørn képtelen kilépni. Amikor Toszkánába utazik családjával, Patrik őszintének, hitelesnek tűnő kisugárzása – amikor iróniamentesen hőstettnek nevezi azt, hogy visszament megkeresni Agnes plüssnyusziját – teljesen megbabonázza, egyfajta plátói vonzalom és csodálat jelenik meg benne iránta, ezért akar elmenni hozzá, ezért ennyire megengedő vele szemben és ezért igyekszik a kedvében járni. Végül Patrik árulását követően végletesen passzivizálódik.

Bjørn maszkulinitása, kontrollja az élete felett csupán egy szürke illúzió volt. Hiába kínál folyamatosan menekülőutakat Patrick (amikor viszi a családot az autóban a finálé során, kiszáll, egyedül hagyva a megkötözetlen Bjørnt, kulccsal a motorban), feladja küzdelmet saját és szerettei életéért – hiszen mi értelme van küzdeni egy olyan életért, amit olyan emberekkel kell megosztani, akiket nem szeret őszintén, és amiben olyan dolgokat kell csinálnia, amit rühell? Ez az élet üres, egyszerűen nincsen értelme. A természetes túlélési ösztön ilyen fokú kiiktatása a narratívában ugyan az utolsó halálos csapás a karakterek természetességére – és valószínűleg ez a legelidegenítőbb –, de egy kulcsfontosságú lírai gesztusa a filmnek, amitől kap a történet egy egzisztencialista színezetet.

Nincsen félelmetesebb annál, mint szembenézni saját életünk teljes ürességével.

Tafdurp filmje leginkább a minimalista, arthouse-os poszthorrorok sorába, többek között Ari Aster (Örökség, Fehér éjszakák), Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony) és Jordan Peele (Tűnj el!, Mi, Nem) mellé tehető. Viszont A látogatásban a borzalmak vizualitását és jellegét az imént említett alkotásokhoz képest (egészen az utolsó negyedóráig) teljesen megszelídítették. A zsigerig hatoló kellemetlenségeket leszámítva – amik inkább az írói munkát dicsérik – nincsen gore, nincsen igazi jump scare, a terek általában tágasak és az események többnyire fényes nappal játszódnak; az ijesztgetés számos konvenciójától megválik a forgatókönyv. Amivel be kell érnünk, az egy megkurtított gyereknyelv, néhány fura hanghatás és egy-két bizarr felbukkanása és bámulása Patricknak. Egyedül Sune Kølster velőtrázó zenéje emlékezteti a nézőt arra, hogy horrorfilmet néz.

Amitől igazán horrorisztikussá válik az élmény, az a gonoszság hétköznapi minőségéből és az információmegvonásból fakad.

A holland család tagjait nem szállták meg démonok – mint az Örökségben vagy A boszorkányban –, ezek húsvér emberek. Vagy hát igazából honnan is tudhatnánk? A teljes játékidőn végigkúszó ellipszisek nem adnak semmiféle biztonságos információs kapaszkodót a mindent tudni szerető nézőknek. Ez a fajta ismeretlenség és a gonoszság reflexiójának hiánya teszi igazán rettenetessé Patrickékat. Az, hogy látszólag nincs különösebb indítékuk, azért teszik, amit tesznek, „mert hagyják”, nagyon ismerőssé – bizarr módon emberivé – teszi őket, szemben fordított arányosan működő, élet- és anyaösztönt, egyben az életükért való harc feladása révén természetellenessé váló Bjørnnel és Louise-zal.

A látogatás az utolsó negyedóráig csúcsra járatja a poszt-horrori minimalizmust lefokozottságával, és kimaxolja azt a végjátékával. A főhősök mivel már nem küzdenek, nincsen epikus összecsapás, a harc elmarad, Bjørn és Louise felkínálja saját magát a gonosztevőknek. A noir-szerű horrorisztika hirtelen összesűrítése a film végére, a magyarázatok hiánya és az áldozatok teljes önfeladása valószínűleg valóban elidegeníthet sok nézőt és horrorkedvelőt – főleg úgy, hogy a filmforgalmazók hagyományos horrorkonvenciókkal dolgozó filmként népszerűsítették ezt az alkotást. Valószínűleg a legtöbb néző nem azt kapja majd A látogatástól, amit várt vagy amire számított. Nagyon szimpatikus, hogy az elidegenítés kockázatát bevállalja a rendező, hiszen ez a kulcs egy lírai eszköztár érvényesüléséhez, amivel Christian Tafdurp egy intelligens, különleges, egészen lírai és megrázó horrorélményt rakott össze.

Nagy Márk

Nagy Márk az ELTE Távol-keleti nyelvek és kultúrák alapszakon végzett, majd tanulmányait Filmtudomány mesterképzés filmelmélet szakirányán folytatta. Specializációja a filmelmélet, az ázsiai filmek és az emberjogi dokumentumfilmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com