Fókuszban Moziban

A Legózás ars poeticája – A Lego-kaland

Tartottam attól, hogy gyerekkorom (és megannyi más gyerekkor) kedvenc játékát most fogom meggyűlölni, mert egy újabb sablonos, dilinyós, éneklős semmitmondó történettel tönkrevágják az évek során a Lego köré felépített kultuszomat. Mikor megláttam a film plakátján a 6-os karikát aggodalmam csak fokozódott, mivel az ilyen besorolásba kerülő animációs filmek rendszerint a fiatalabb korosztályt érintik meg, a felnőttek meg csak ülnek a gyerekek mellett a moziban, és végig attól rettegnek, hogy vissza kell majd menni a büfébe megvenni azt a nyamvadt poharat, amihez Sammy/Lorax ésatöbbi figura jár. Ehhez képest A Lego-kaland olyan szórakoztató élményt jelentett, mint hat éves koromban a bütykös építőkockákkal való játék.

A film egy George Orwell ihlette disztópiában indul, ahol a totalitárius rendszer vezetőjének, Lord Businessnek köszönhetően mindenki állandó megfigyelés alatt él szigorúan az útmutatók szerint, egyetlen idegesítő és vérlázítóan fülbemászó dal szól örökké, a Hol a gatyóm? egymondatos agyrohasztó tévésorozaton kívül pedig más élvezeti cikket talán csak a 41 dolláros (!) kávé jelenthet – és mégis mindenki szerint „minden szipi-szuper”. Ebben az univerzalizált világban él főhősünk Emmet, aki a többi tökéletesen agymosott Lego-polgár közül is a legsemmilyenebb. Ám mint minden hasonló történetben, itt is készülődik már az ellenállás, akik szerint ebbe a világba megváltást csak a Kiválasztott hozhat, aki – nem árulok el nagy titkot – a mi segédmunkás Emmettünk lesz.

Az ellenállás tagjai hirdetik és próbálják feleleveníteni a Legózás immáron 56 éves ars poeticáját: az építőelemek egymással minden esetben összeilleszthetőek, ezért nyugodtan vágjuk sutba az útmutatót. A film a fantázia szárnyalásának szabadságát emeli piedesztálra, és arra bíztat, hogy bátran keverjük össze a különböző Lego-világokat – hisz nincs abban semmi furcsa, ha találkozik Michelangelo, az ember Michelangelóval, a Tini nindzsa teknőccel. A készítők ugyan gondoskodtak arról, hogy ezt az üzenetet nagykanállal tömjék le a torkunkon, de én azt mondom, üsse Lego kocka, ha emellett minden ötödik percre jut egy látványos ötlet vagy poén.

A legtöbbször abból fakad a humor, hogy a figurák saját Lego mivoltukra és tulajdonságaikra reflektálnak pl. felmerül a probléma, hogy azonosításra nehézkesen lehet használni a nem túl egyedi Lego-arcot. Jókat nevettem a ’80-as évekből visszamaradt, megkopott űrhajós figurán is, mivel a minden apróságra figyelő készítők pontosan tisztában vannak vele, hogy sisakja nem csak filmbeli énjének van megrepedve, hanem a nézők háztartásaiban éldegélő figuráknak is – nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki tapasztalta már a Lego-darabka és az emberi talp találkozásával járó fájdalmat. A film azzal is szembesíti a vetítőteremben ülő porontyokat, hogy szüleik legalább annyira saját maguknak veszik a Legót, mint nekik – még akkor is, ha némely felnőtt olyan barbár módon játszik vele, mint a filmben – nem lövöm le, tessék megnézni.

A poénarmada másik faktora a filmes referenciák tárházából fakad – köszönhetően egyrészt annak, hogy a gyártó  Warner Bros. hányféle filmnek és szuperhősnek bitorolja a jogait, másrészt annak, hogy ma a moziból kisétálva az első utunkba kerülő játékboltban megvehetjük ezen filmek Lego-verzióját – és ne legyünk álszentek, természetesen már kapható A Lego-kalandos szett is. A Lego már emlegetett tulajdonsága, vagyis hogy minden mindennel összeilleszthető pedig a filmipartól sem áll távol: a Bosszúállók és a Batman vs. Superman típusú képregény-univerzumokból táplálkozó filmeknek köszönhetően azon sem lepődünk meg, hogy itt Gandalf együtt bohóckodik Dumbledorral, vagy hogy Batman egy fondorlatos húzással újraírja a Star Wars egyik híres jelenetét – mellesleg Batman paródiája annyira mókásra sikerült, hogy (Lego karakteréhez híven) el is lopja a showt a többi figura elől.

A két rendező (Phil Lord és Chris Miller) már bebizonyította a Derült égből fasírttal, hogy helyük van az iparágban. Ezzel az alkotással pedig azt, hogy ha a filmekből lehet sikeres Lego-játékokat csinálni, akkor a Legóból miért ne lehetne egy remek filmet összerakni.

Avatar

Piller Mónika

Piller Mónika az ELTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve dán szakon. Szakdolgozatát az izlandi filmek és a globalizáció témakörében írta. Specializációja a skandináv film, a dokumentumfilm és az animációs film. Jelenleg a Magyar Televíziónál dolgozik szerkesztő-riporterként.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..