A szinte zavaróan hosszú című, Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitvány Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkos pszichopatája, Ted Bundy történetét Zac Efron tolmácsolásában a férfi barátnőjének szemszögén keresztül mutatja be. De vajon sikerült elérni a kívánt hatást?
Ted Bundy 30 nő meggyilkolását ismerte be, de feltehetően még ennél is több áldozata volt. A környezete azonban ebből szinte semmit nem sejtett. Bundy kifejezetten jóképű férfi volt, emellett pedig a pszichopátia definíciója is: így a megnyerő külső elbűvölő modorral párosult, amivel bárkit és mindenkit megtévesztett. Túlzás lenne? Egy sorozatgyilkossal hogyan is szimpatizálhatna bárki is, nem igaz?
Ahogy az az Átkozottul veszett, sokkolóan gonosz és hitványból is kiderül, Bundy valóban mesteri manipulátor volt. Bár a film legfőképpen a férfi láthatatlan áldozata, az évekig megtévesztett barátnő, Liz Kendall (Lily Collins) szemszögéből mutatja be az eseményeket, rajta kívül is észrevehető néhány, szintén radikálisan megtévesztett illető.
Vegyük például a John Malkovich által – egyébként kiválóan – alakított bírót. Egy olyan gyilkossági ügyben vezetett tárgyalást, amelyben az áldozatokat nem egyszerűen megölték: a haláluk előtt egyikükből kiharaptak egy darabot, míg másikukat olyan extrém kegyetlenséggel erőszakolták meg, hogy elmozdultak a helyükről a lány belső szervei. A gyanúsított Ted Bundy volt, akit akkor már több nő bántalmazása és megölése miatt is letartóztattak, csak folyton kicsúszott a hatóságok kezei közül. Mellesleg megjegyzendő, hogy a férfi mindezek mellett nekrofil is volt, valamint egy 13 éves kislány vére is az ő kezéhez tapad. Na most, Edward D. Cowart bíró úr mindezek tudatában mégis szimpatizált a bűnözővel:
„maga egy értelmes fiatalember, szívesen láttam volna a tárgyalótermemben ügyvédként praktizálni”
– mondta, mielőtt a film címévé váló szavakkal jellemezte volna Bundy tetteit.
És mindez nem a forgatókönyvíró, Michael Werwie képzeletének szüleménye. Cowart bíró valóban sajnálta és együtt érzett vele, míg Carole Anne Boone (Kaya Scodelario) igazából hozzáment a tárgyalás során Ted Bundyhoz és tényleg szerelmes volt belé – Liz Kendall-lel egyetemben.
A film tehát a pszichopata működésének látlelete kíván lenni. Annyit látunk az eseményekből, amennyit Liz (akar) látni, Tedet szerető barátként és gondoskodó pótapaként. Később, ahogy a fent említett tárgyalás egyre közelít, ez a perspektíva elveszik, és a dokumentarista szándék lép előtérbe. A rendező, Joe Berlinger az Átkozottul veszett… tényfeltáró mivoltát hibátlanul képes megragadni, hiszen az ő nevéhez fűződik a nemrég megjelent Conversations with a Killer: The Ted Bundy Tapes című dokumentumfilm is.
Ennélfogva Berlingeren látszik, hogy igen behatóan ismeri Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosát. Nem elég, hogy a Bundy tárgyalásának csúfolt cirkuszt szinte szóról szóra, kockáról kockára beemeli fikciós világába, a pszichopata megformálására is kiválasztotta a tökéletes színészt.
Bevallom, Zac Efronnal kapcsolatban hatalmas előítéleteim voltak, melyek a filmet látva azonnal megszűntek: a helyes arcot képes egy lelkiismeretlen gyilkos álarcává formálni. A rendező instrukciónak és nyilván Efron saját munkájának köszönhetően pedig
Bundy legapróbb rezdüléséit is a legnagyobb természetességgel adja vissza az egykori tinibálvány.
Mivel az Átkozottul veszett… célja az áldozatok hangjának felerősítése volt, illetve ilyen láthatóan aprólékos munka előzte meg a forgatást, ezért sajnálom, hogy Berlingerék elkövettek egy apró, ám igen kardinális hibát. Nevezetesen, érzelmekkel ruházták fel a pszichopatát.
Aki egy kicsit is érdeklődik az antiszociális személyiségzavar iránt, az első dolog, amit megtanul, hogy az ilyen emberek csak imitálni tudják az érzéseket, belül azonban konganak az ürességtől. A nézői azonosulás és/vagy hatáskeltés oltárán pedig Berlingerék is feláldozták a számító, hideg Ted Bundy képét – ahogy teszi azt az majd’ mindegyik hasonló témájú film. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy a férfi Liz gyerekének a rajzát a legbecsesebb kincseként őrizze, vagy hogy elsírja magát az ítélet kihirdetése közben. (Ez utóbbit konkrétan cáfolja az ominózus pillanatról készült tévéfelvétel.)
Azáltal, hogy Berlinger humanizálja Bundyt, áthúzza a korábban lefektetett célokat. Egy feltételezés mentén értelmezhető azonban ez a döntés: ha az empatikus, őszintén könnyező, látszólag valódi érzelmeket produkáló pszichopatát valójában e jelenetekben is valamelyik, a férfibe szerelmes nő szemüvegén keresztül nézzük. Így pedig a sorozatgyilkos – és vele együtt Berlinger – az utolsó pillanatig manipulálja Lizt, a bírót, Carol Anne-t, de még magát a közönséget is, hogy aztán a végén közösen felfedjék Ted Bundy eddig titkolt, valódi, embertelen énjét.
