Feszült, nagyívű alkotás a történelem egyik valószínűtlen karakteréről és pillanatáról: A legsötétebb óra az egyik legjobb politikai dráma, Gary Oldman pedig a legjobb Churchill.
Onnantól, hogy a sötétben, egy pipa tüzében felsejlik Churchill arca – mint Aragorné –, odáig, hogy a miniszterelnök előadja legnagyobb szónoklatának zárszavait, A legsötétebb óra töretlen ívet vezet: egy elszánt, de korántsem hibátlan (sőt igencsak esendő) ember nő fel benne egy irgalmatlan feladathoz.
Gyönyörűség ez a film a történésznek, de gyönyörűség a mozijárónak is – és különösen Gary Oldman kedvelőinek. És másodikvilágháború-rajongóknak, London-rajongóknak, az angol arisztokrácia rajongóinak. És mindenkinek, aki szereti egy filmben az eleganciát.
Ez az ív ugyanis módfelett elegáns. A legsötétebb óra tetszése szerint képes pátoszt kiváltani a szükséges pontokon anélkül, hogy erőltetné – néha a szavakkal, néha tekintetekkel vagy akár egyetlen mozdulattal, de van olyan is, hogy csak egy áldozat arcát keretező képbeállítással. Churchill lépései, őrlődése egyre tágabb környezetet kapnak: A legsötétebb óra jól bánik azokkal is, akik kevésbé ismerik a történelmet, de igazi mélységeit akkor mutatja meg, amikor az ember – adott pillanatokban – a történések mögé gondol.
Elegáns a film már abban is, ahogyan témát választ. Winston Churchill élete kihívás lenne egy sok évados sorozat számára is; posztjai, tettei és fordulatai tíz másik államférfi életére elegendőek lennének. Fenegyerek kölyökkatonától a Vasfüggöny ellen prédikáló vén látnokig ez a karrierpolitikus fel is vette tíz másiknak az arcát élete során. Az egyetlen igazi Churchill valószínűleg megragadhatatlan.
De azt meg lehet ragadni, hogy mikor volt azonos saját későbbi szobrával, a közvélemény szemében élő makacs, kissé bulldogszerű háborús vezetővel: akkor, amikor pályára állította a népét a második világháború felé (és a Birodalmat az enyészet felé, és a világrendet a ma ismert felé).
Így hát a film nagyon jól teszi, hogy Churchill életének egyetlen, sorsfordító hónapjára koncentrál. Mutatja Churchill nagyságát, hogy ez az ő egy hónapja egyúttal a világtörténelem sorsfordító hónapja is.
A népszerűbb történelemkönyvek lapjain meglepően sok olyan „nagy” esemény kap kiemelt helyet, ami akárhogy is alakult volna, attól a világ körülbelül a ma ismert lenne. De ez a hónap 1940-ben, középpontjában a nagyméltóságú (The Right Honorable) Sir Winston Leonard Spencer Churchillel csakugyan a történelem tengelyének bizonyult. Churchill és Hitler békét köthettek volna, és mindenki tapsolt volna nekik. Az események valós menete még utólag is valószínűtlennek hat; aligha fogadtam volna Nagy-Britannia kiállására 1940 elején.
Aligha fogadtam volna arra, hogy a bulldogképű miniszterelnök szónoklatai az igazságot mondják – hogy tényleg harcol akár egyedül is mindaddig, amíg az Újvilág a segítségére nem siet.
Csak frissítésül: Churchill, a vén imperialista, az ízig-vérig brit politikus ezzel a döntésével megásta szeretett Birodalma sírját, alárendelte (a világ akkor vezető hatalmának tartott) Angliát az Egyesült Államoknak, vállalta akár a szigetország német megszállását is – és ezt mind pontosan felmérte. A film egyik hátborzongató jelenetében Roosevelt elnökkel beszél telefonon; ahogy a súlyos beszédű brit miniszterelnök fokozatosan behódol a laza, fölényes amerikainak, az kisebb embernek összezúzta volna a lelkét.
Hát Oscart Gary Oldmannek!
Mert ezért az egyetlen jelenetért is megérdemelné. És ahogy végigszuszogja a filmet a kövér arisztokrata szerepében, aki rigolyás politikusból – szinte láthatatlanul – a bátorság kősziklájává alakul, az temérdek hasonló momentummal szolgál: pillanatokkal, ahol az események súlyát csak az arcra kiülő fáradság érzékelteti, ahol csak a hang megcsuklása árulkodik a veszélyekről és dilemmákról. Ez a film a színészen áll vagy bukik. És – mint Daniel Day-Lewis Lincolnja – Gary Oldman Churchillje minta lesz minden idők színészeinek.
Egyébként küllemében is szép – igen, elegáns – a film. Ahhoz képest, hogy második világháborús mozi, alig egypár képi utalás látszik a háborúra (de amikor látszik, annak súlya van); a cselekmény nagyja belső terekben játszódik, klasszikus faragású kövek és méltóságteljes díszlépcsők, aztán meg spártai bunkerek és pincék között, és néha egy rendetlen arisztokrata otthon melegében is, ahol a szangvinikus Churchill kedvére perelhet a személyzettel. London, akár a háború, csak néhány jelenetben mutatja meg magát (és itt is: minden képének súlya van).
Hogy aztán a fakulóban lévő birodalmi díszletek között játszódó, szép vonalvezetésű cselekményív, és közepében Gary Oldman portréja mennyire hű a valódi figurához? Churchill biztosan kedvtelve figyelte volna; sose volt ellenére saját maga felnagyítása. Alighanem jól viselte volna azt is, amikor vulgáris oldalát mutatják meg (a film kedvtelve használja humorforrásként Churchill teljes érdektelenségét mások szemérme iránt). De az igazi Sir Winston egy enigma még ma is, életrajza számos pontjáról vitatkoznak: így hát a film szükségszerűen egy ideálról szól, arról, ahogy a miniszterelnököt az utókor elképzeli – azaz: saját teremtményéről.
Emiatt a film úgy állítja Churchillt példaként a mai ember elé, ahogy régebben a szobrokat volt szokás. „Milyen a jó vezető?” – kérdezte a rendező Joe Wright egy interjúban, és azt is elmondta: a film direkt hivatkozás az Egyesült Államok mostani problémáira. Ez már nem elegáns (bármennyire is megérthető). No de a művészet mindig is kiszolgálta a napi politikát, és mégis csodás szobrok születtek belőle.
