A Hangya kapcsán ideje végre megtanuljuk az MCU fogalmát: a Marvel Cinematic Universe, magyarul Marvel-moziverzum 12. filmje újabb bennfentes csemegékkel szolgál a rajongóknak, de remek szórakozást ad a képregényfilm kevésbé naprakész kedvelőinek is. Sok humor, látványos akció: tisztes iparosmunka – semmi szédítő magasság, semmi őrjítő mélység.
A bennfentesség érzésnél nem sok mindent szeret jobban a rajongó. A Marvel ezt az érzést intertextualitás és univerzumépítés segítségével adja meg hűséges követőinek a képregények lapjain és a filmvásznon egyaránt. A Marvel Univerzumban Farkas és Pókember simán harcolhatnak együtt a Bosszúállók oldalán, de az sem meglepő, ha Drakula találkozik Ororóval. A hatvanas években Stan Lee, Jack Kirby és Steve Ditko összeeresztették kedvenc hőseiket, és nemsokára megszületett a multiverzum ötlete is.
Amikor a Marvel elkezdett a filmiparban tevékenykedni, nem volt kérdés, hogy az univerzumépítés itt is folytatódik. A Vasember első része volt a nyitány, amit aztán számos film követett. A Hangya a sorban a tizenkettedik, s bár különálló történet, folyamatosan kommunikál az univerzum többi részével is – ami csöppet sem meglepő, ha tudjuk, hogy a szuperhős egyébként a Bosszúállók csapatának tagja. Mielőtt azonban a rajongók Tony Stark felbukkanásában reménykednének, ki kell ábrándítsam őket, ez egy előzményfilm – ami azonban némi reményre adhat okot, hogy már bejelentették a Hangya visszatérését Amerika kapitány legújabb kalandjában. Mielőtt azonban ennyire előreszaladnánk, lássuk a kezdeteket.
A karaktert 1962-ben Stan Lee, Larry Lieber és Jack Kirby alkották meg. Az egy embert hangyányi méretűre zsugorító ruhát a képregény történetében többen is magukra öltötték. Az első maga a feltaláló, Hank Pym volt. A film is tőle indul, a Michael Douglas alakította tudós amikor rájön, mekkora veszélyeket hordoz magában a gúnya, inkább elrejti a világ elől. Sajnos egyik tanítványa, Darren Cross (Corey Stoll) azonban a titok nyomába ered, hogy aztán évtizedekkel később saját – nem túl etikus – céljaira használja az eszközt. Ekkor Pym kénytelen bevonni a profi tolvajt, Scott Langot (Paul Rudd), hogy lopja el Cross prototípusát, így mentve meg nemes egyszerűséggel a világot.
A mese klasszikus, a fordulatok tökéletesen kiszámíthatók, a szórakozást azonban még így is garantált. A prímet ugyanis a humor és az akció viszi. A Hangya A galaxis őrzőinek nyomdokain halad, így minden – a legemelkedettebb, mondjuk ki, leggiccsesebb – jelenetre is jut egy-egy poén. Nem véletlen, hogy a rendezői székben Peyton Reed ül, aki egy olyan vígjátékokkal kirakott ösvényen jutott ide, mint a Szakíts, ha bírsz, Az igenember vagy Az új lány. A témához nem csak a direktor, de a főszereplő választás is tökéletesnek bizonyult. Hollywood legviccesebb fickója, a mindeddig méltatlanul elhanyagolt Paul Rudd végre igazi szupersztár státuszt vívhat ki magának a Hangya révén – minden joggal. A film egyértelműen az ő vállán nyugszik, s bár olyan remek színészeket találunk a stáblistán, mint például Martin Donovan, nélküle nem sokat érne az egész.
A Hangya egyértelműen leggyengébb pontja a Marvel filmekben rendszerint hibádzó főgonosz. Az univerzum szinte valamennyi antagonistájához – tisztelet a kivételnek, Lokinak, aki egymaga felér az egész bagázzsal – hasonlóan Cross súlytalan, és éppen emiatt a fenyegetés is nehezen komolyan vehető. De mivel a film fő eleme a humor, ez talán nem is jelent akkora komoly problémát.
Érdemes néhány szót ejteni a film látványvilágáról is. Russell Carpenter, a film operatőre, igazán retrósra vette a figurát: az egész mű jellegzetes barnás alaptónust kapott, mintha egy hetvenes években készült fotósorozatot nézegetnénk. Nem kell tartanunk azonban attól, hogy a trükkök is a hippikorszakot idézik – egészen izgalmas felvételeket látunk Lang szemszögéből, az alkotók remekül érzékeltetik a nézővel, milyen is lehet hangya szintről figyelni a világ eseményeit.
Szóval megvan minden, ami kell a remek kikapcsolódáshoz: akció, humor, remek színészek és bennfenntes poénok dögivel.
