Beigazolódtak félelmeim, melyek akkor ébredtek bennem, amikor először megláttam a stáblistán a Halálos iramban szériával elhíresült Justin Lin nevét. A Star Trek: Mindenen túl egy a direktor életművébe tökéletesen illeszkedő, de a Star Trek eredeti szellemiségétől igencsak távol álló, közepes akciófilm lett.
Már az előzetest nézve kolompolt a fejemben a vészharang: gyors vágásokban, látványos csatajelenetekben, laza poénokban gazdag, de gondolatiságában igencsak felületes akcióparádét ígért a trailer. Ezeket az elvárásokat teljesítette is a film: a Star Trek: Mindenen túl a látványos nyári blockbusterek sorában egy lehet a sok között, de az immáron 723 epizódot, egy rajzfilmsorozatot, további tizenkét egészestés mozifilmet és több száz regényt és videojátékot számláló univerzum rajongóit bizony komoly csalódásként fogja érni a J.J. Abrams produceri munkája alatt rebootolt filmsorozat legújabb darabja.
Kirk kapitány (Chris Pine) és legénysége a mélyűrt kutatja, amikor egy rövid kitérőt tesz egy csillagbázisra, ahol segélykérést fog egy nebulában ragadt hajóról. A csapat a megmentésére siet, de kiderül, csapdába futottak: Krall (Idris Elba) támadásba lendül és hamarosan fény derül arra is, hogy nem csak az Enterprise leigázására tör: az emberiség eltörlésére készül…
De hogy miért? Hát azt pontosan nem tudjuk. Persze kapunk egy homályos magyarázatot arra, miért is történnek az események, de alapvetően a felületesség jellemzi a történetszövést. A Scotty szerepe mellett immáron a forgatókönyvírást is magára vállaló Simon Pegg az ezidáig főleg tévében ténykedő Doug Junggal közös munkájában nem sok figyelmet szentel a dolgok megalapozására: sem a cselekmény, sem a motivációk, de még a technikai részletek sincsenek kidolgozva, sem váratlan fordulatra, sem igazán fantáziadús megoldásra nem számíthat a néző. Hogy mit kap helyette? Halálos iramot az űrben. A film néhány kötelező képeslap bölcsesség elrecitálása – és persze térváltás után – fénysebességre kapcsol, hogy aztán két órányi rendkívül látványos és szórakoztató akcióval kényeztesse az erre fogékony mozilátogatót. A film olyan magas fokozatszámon pörög, hogy időnként kifejezetten nehéz követni hol vagyunk térben – az iparági trend itt is beütött. Amire azonban nem lehet panasz, az a látványvilág. Az alkotók csodálatos részletességgel építették fel mind az űrbázist, mind a bolygót, ahol hőseink landolnak, és számos izgalmas új fajt is bemutatnak a szereplők között.
Hogy miért fanyalog mégis a kritikus? Mert ez a film már nem igazán Star Trek. Akad, aki csak egy buddy szériának tekinti a tudományos-fantasztikus televíziózás történetének legismertebb univerzumát – e tekintetben jól teljesít a Mindenen túl: ezúttal elsősorban Spock (Zachary Quinto) és Bones doki (Karl Urban) barátságát mélyíti –, én azonban intellektuális felvetései és úttörő gondolkodásmódja miatt kedveltem mindig is. A sorozat már a legelső részektől kezdve rendszeresen reflektált a kor társadalmi jelenségeire és probléma felvetéseivel komoly elmélázásra késztette a sci-fi barátokat. Már a Sötétségbennél is elbillent a mérleg nyelve a 3D-s vidámpark irányába, a Mindenen túlnál azonban szinte semmi nem marad a másik tányéron: a rebootolt filmsorozat harmadik tagja sok mindent követel a nézőtől – a gondolkodás azonban biztosan nem tartozik közéjük. Bár Peggről tudvalevő, hogy nagy rajongója a Gene Roddenberry által megalkotott világnak, valahogy éppen azt nem – vagy inkább csak külsőségeiben – tudom felfedezni Justin Lin filmjében.
