Kritika

A magányos ember balladája – A nő

HER

Ha a néző túl tudja magát tenni azon a tényen, hogy a film főhőse egy operációs rendszerrel jár, igazi csodára lelhet A nőben. Spike Jonze ugyanis ritka őszinte: minden elfogultság nélkül, kíméletlenül mesél arról, kétségbeesésében mi mindenre nem vetemedik a magányos ember – vagy hogy milyen úton-módon jut ki az egyedüllétből és talál rá a boldogságra. Csak nézőpont kérdése.

A nem túl távoli jövő egy meg nem nevezett világvárosában az elvált Theodore Twombly (Joaquin Phoenix) megveszi a legújabb, legmodernebb operációs rendszert. A régi OS-szel ellentétben e fejlettebb változat már nem csak az utasításokat teljesíti, hanem kérdez, javasol, sőt, még vissza is pofázik, ha úgy tartja kedve. Bizony: Samantha (Scarlett Johansson) önálló, fejlődésre képes személyiséggel rendelkezik. Theodore hamar megkedveli virtuális segítőjét, az érzés pedig kölcsönös: belsőséges viszonyuk rövid távon szerelemmé alakul. Happy end?

Egyáltalán nem. Ugyan felületesen nézve ideálisnak tűnhet egy testetlen partner, akinek nincs más dolga azon kívül, hogy a párjával foglalkozzon, és mindig kéznél van (szó szerint és átvitt értelemben is), de maga a kapcsolat ettől még nem mentes a problémáktól. A rózsaszín köd elpárolgása után Theodore kénytelen szembe nézni Samantha testetlenségével (vagyis csak egy mobilt tud a kezében tartani), és azzal, hogy mindig együtt vannak (szó szerint ám).

A nő (Her)

Theodore karaktere sokban hasonlít Freddie Quellre, akit Phoenix a The Masterben alakított: mindketten elveszett figurák, akik nem hagyományos módszerekkel lelnek rá a lelki békére – vagy annak látszatára. Jonze olyan atmoszférát teremt a vásznon, hogy egyáltalán nem meglepő, ha valaki idegennek érzi magát benne. Alig látunk élénk színeket, az épületek, a természet elemei, a ruhák szürkék, fakók, akárcsak az emberek. Még a jóbarát szerepében feltűnő Amy Adams is seszínű hajjal próbál segíteni Theodore-nak, aki házassága felbomlása óta nem találja a helyét. Mintha nem is abban a világban létezne, ahol él: a foglalkozása is az, hogy mások bőrébe bújik (vadidegeneknek ír érzelmes köszöntőket a párjuk, gyerekeik, barátaik stb. nevében). A maga módján teljesen organikusan, meglepetés nélkül alakul ki a kapcsolat közte és Samantha között. A körülötte élők is azonnal elfogadják, a legnagyobb természetességgel kezelik, ha valaki egy OS-szel akár baráti, akár romantikus kapcsolatba keveredik.

Jonze filmjének az a legnagyobb erénye, hogy nem mond ítéletet.

A lehető legtöbb szempontból bemutatja nekünk ezt a kapcsolatot, de a döntést, hogy hiszünk-e benne, valódinak tartjuk-e, ránk bízza. Pontosabban tükröt tart a néző elé: Theodore menekülési terve, kiútja, reménye a szürke hétköznapokból ugyan mivel jobb/rosszabb, mint a Te módszered?

A kötelező körökön, jelöléseken túl jóval több elismerést érdemelne A nő, mint amit valószínűleg kapni fog az Akadémiától.

Témája egyszerűen túl érzékeny, és első hallásra elég befogadhatatlan lehet sokak számára,

pont azért, mert jóval közelebb áll a valósághoz, mint ahogy azt kényelmes lenne beismerni. Joaquin Phoenix ismét mesteri, akárcsak a köréje gyűlt hölgykoszorú (Olivia Wilde, Rooney Mara, valamint a már említett Adams és a hangjával remekül játszó Johansson), a képek bevonzanak és nem eresztenek, a zene észrevétlenül bújik be a bőröd alá. Az idei év egyik legerősebb filmjét köszönthetjük A nőben, ami napokig nyomaszt a szó pozitív értelmében. Önvizsgálatra késztet, arra, hogy másként tekintsünk saját magunkra és a körülöttünk élőkre. Akár örülünk az eredménynek, akár nem, az élmény mindenképpen maradandó.

Polgári Lilla

Jelenleg elsős kommédiás mesterszakos hallgatóként az ELTE padjait koptatom. Két szenvedélyem van: a filmek és az írás, így e kettő kombinációjából indultam el az újságírói, de különösképpen a kritikusi pálya felé. Nem lehet elég korán kezdeni: családi beszámolók szerint 4 évesen a Schindler listáját néztem újra és újra, akkor még szerény (ám mai napig őrzött) VHS-gyűjteményünk egyikén. Ma már a sorozatok is jelentős szerepet töltenek be (izé, sok időt vesznek el); sok esetben vészesen függő lettem.

Filmek: vegyesen. Igyekszem bepótolni a klasszikusokat, bár ahogy haladok, kezdek rájönni, hogy arra egy élet is kevés. Legközelebb talán Tim Burton „korai” filmjei (a Nagy hallal bezárólag) állnak, valamint mindenféle kifordított mese (A herceg menyasszonya, Csillagpor, Leharcolt oroszlánok). A 3D-t nem szívelem, viszont általa a nagy vásznon tekinthetek meg filmeket, amik anno kimaradtak (Toy Story 1-2., Titanic, idén Jurassic Park). Mert minden moziban az igazi.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!