Kassai Lajos egy karizmatikus ember. Követői vannak, példakép sokak számára, és „semmiből indulva” olyan dolgot épített fel, ami ma már mozgalomnak tekinthető. Előadásaira, tudására, tapasztalataira világszerte kíváncsiak – például Hollywoodban is. Nemrég például Matt Damont oktatta lovasíjászatra egy filmszerep kapcsán.
Kassai Lajos a természettel összhangban élő ember. Szőrén üli meg a lovat, egy tanyán él, tóval, dombokkal, erdőkkel, állatokkal körülvéve, olyan környezetben és úgy, ahogy arról a „vissza a természethez” mozgalmak csak álmodozni tudnak.
Kassai Lajos sportember. Ólomsúlyokkal nehezített mellényben végzi a napi munkáit, így erőnléti edzésnek számít minden egyes mozdulat, az állatok ellátása, a házkörüli teendők.
Kassai Lajos íjkészítő. Sőt, íjász. Sőt, lovasíjász.
Kassai Lajos feltalált egy sportot. 2014-ben rendezték meg először, kéttucatnyi ország részvételével a nemzetközi lovasíjász bajnokságot.
Kassai Lajos egy harcművészeti iskola megalapítója. Harcművészet sokféle van (általában a távol-keletiekre asszociálnak az emberek), de magyar gyökereken nyugvót nemigen találunk hasonlóan sikereset.
Kassai Lajos hagyományőrző. Lehet kételkedni abban, hogy ezekből a hagyományokból mi a hiteles és mi a jó, de az biztos, hogy abban, amiben ő él, amit ő továbbad, nagy szerepe van az ősöknek, az ősök tiszteletének.
Azt hiszem, a fentiek fele is elég lenne ahhoz, hogy valakiről film készüljön. Hát most elkészült, és bár vannak furcsaságai és hibái, de el kell ismerni, hogy nagyon szép lett. Kaszás Géza többször is utalt rá, hogy a mai filmtechnika teljes arzenálját felvonultatták a forgatáskor: drónoktól kezdve szuperlassításokon át GoPrós felvételekig mindent megmozgattak – és az eredmény lélegzetelállító. Vannak képek, amik beleégnek a retinánkba – például amikor a havas nádszálak között lovagol a főszereplő, és ahogy a növények megrezdülnek a ló és lovas súlyától, lassított képsorokon dobják le magukról a havat…
A hasonló képsorok miatt – meg a hozzájuk kapcsolódó, amúgy szintén szép, de együtt bizony eléggé hatásvadász zene miatt – néhol az embernek az az érzése, hogy a film egy kicsit áthajlik giccsbe. Időnként szinte erőltetetten hatásvadász eszközökkel dolgozik A lovasíjász – de kétségkívül hatásos is. Ha pedig a néző egy kicsit is úgy érzi – és úgy fogja – a moziból kijövet, hogy egy, a filmben látotthoz hasonló módon a természethez közelebbi, letisztultabb életet szeretne élni, már megérte elkészíteni.
Ugyanakkor vannak zavaró hibái is a filmnek. A legcsúnyább megbicsaklás a nagyon kilógó kínai epizód. Nem teljesen világos, miért, de egyszer csak kiruccanunk Kínába, a hunok városába, és itt kapunk egy alternatív történelemleckét. Nem (csak) az a baj, hogy ez az „oktató” rész kifejezetten száraz a többihez képest. Nem is csak az, hogy úgy mondanak szemrebbenés nélkül ellent az elhangzottak a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy közben még a szakértők neve sincs kiírva, hogy meg sincsenek szólaltatva más véleményen lévők, sőt az akadémia és a történelemkönyvek csak lesajnáló, nevetségessé tett módon jelennek meg, és hogy nem tisztázott, hogy itt most nyelvi, kulturális vagy genetikai rokonságról van-e szó a hunok és a magyarok között. Hanem az is, hogy ez a rész technikailag is nagyon kilóg a filmből. A máshol igencsak látványos és érdekes megoldások itt egysíkúvá válnak – nyilván technikai okokból a film többi részében gazdagon alkalmazott filmes eszköztárból csak egy drónt tudtak magukkal vinni – és a főszereplő is kilép a szerepéből, és riporterként kezd működni. Ez pedig nem áll jól neki, sőt a filmnek sem tesz jót. Ő faggatja a szakértőket, és bizony rendesen „alájuk kérdez”, és még azt sem csinálja érdekesen. Ő nem ebben jó, ő másban hozott létre nagyot – miért kellett akkor ezt az idegen szerepet ráerőltetni? Ráadásul nagyon oka sincs ennek a történelmi kitérőnek; elég lett volna pár mondatban elmondania, mit gondol ő a magyarok és a lovasíjász hagyomány eredetéről, aztán folyhatott volna tovább a maga látványos-meditatív módján lenyűgöző film, semmi szükség nem volt erre a (ki)oktató negyedórára.
Már csak azért is szerencsés lett volna kihagyni, mert így is nagyon hosszú – bár ennek is megvan az oka. A fenti kb. negyedórás részen kívül ugyanis nem kifejezetten a dokumentumfilmes ismeretterjesztés volt Kaszás Géza célja. Inkább olyasmi lehetett, mint a Baraka alkotóié: csodálatos képsorokkal lenyűgözni, hatás alá vonni a nézőt, és inkább egy érzést, egy hangulatot, egy élményt adni át, mint fejekbe tölthető tudást. És ez kiválóan sikerül is; lehet, hogy a lovasíjászat nem pont ilyen, mint azt a táborokban, versenyeken, edzéseken, Kassai Lajos életformáján át láthatjuk, de az biztos, hogy kedvet csinál hozzá. Sőt, nem csak konkrétan ehhez; hanem úgy általában egy kevésbé monitor előtt ülős, kevésbé punnyadt életformához – és ez önmagában egy nagyszerű erénye A lovasíjásznak.
Más kérdés, hogy ugyanakkor nagyon hiányzik egy picit több infó a filmből. Az egy dolog, hogy Kassai Lajosnak csak egy bizonyos arcát ismerjük meg: ő a hős, a példakép, a mester, még akkor is, ha egy kicsit disszonáns néhol, hogy ezt milyen reklámfilmbe illő fogásokkal tálalják. Kassai narrál, az ő hol mély, hol coelhósan „látszatmély” gondolatai zúdulnak ránk folyton, és néhol mindez olyan pátosszal párosul, ami már inkább visszatetszést keltő. De végülis még így is hatásos, és világos, hogy ebben a filmben a hatás elérése a cél, ennek van alárendelve (majdnem) minden. Az is világos, hogy nem Kassai mint magánember érdekes ebben a helyzetben – így nem csoda, hogy nem tudunk meg arról semmit, hogy ki ő, honnan jön, vagy hogy milyen ember, milyen családapa – gyakorlatilag csak a reklámarca látszik. Ugyanakkor az azért hiányzott, hogy a látványos mozdulatok, embert próbáló gyakorlatok, kemény elvek mellett kicsit megtudjunk többet arról is, hogy tényszerűen milyen is az a lovasíjászat. Mi a cél, mi a szabály, min alapul ez az egész? Hogy alakult ki, hogy mekkora a pálya (ha már a gyerekek vizsga közbeni szívatásánál épp ez a kérdés merül fel többször is), miért pont akkora a cél, amekkora, hogyan alakult ki egyáltalán ez a versenysport, satöbbi, satöbbi. Ezek az információk véleményem szerint sokkal fontosabbak lettek volna a filmbe, mint az a bizonyos hun kitérő.
Nem lehet tehát azt mondani, hogy a minden igényt kielégítő, hibátlan film lenne A lovasíjász. A műfaji határok feszegetése kifejezetten érdekes, és örvendetes, hogy ilyen filmek is készülnek, de az eredmény felemás: ahhoz, hogy meditatív, „Baraka-szerű” moziélmény lehessen, túl sok benne az oktatás, a szöveg, ahhoz pedig, hogy jó dokumentumfilm legyen, kevés az átadott ismeret, és túl egyoldalú, mondhatni reklámszagú. Ugyanakkor rengeteg érték van ebben a filmben – és itt nem csak a téma értékeire kell gondolni (ami pedig nem kevés), hanem filmes megvalósításra is. A szépség, a bátorság, amivel a nem megszokott eszközöket alkalmazzák egy ilyen stílusú moziban, és a tény, hogy a néző nem tud nem a hatása alá kerülni, bőven elegendők ahhoz, hogy érdemes legyen megnézni.
