Kritika

A másik bőrében – A látszat ára

Az amerikai színésznő, Rebecca Hall rendezői debütálása felülmúlta az elvárásokat. A Sundance fesztiválon bemutatott, majd a Netflixre költözött A látszat ára (Passing) a rasszizmus és az irigység témáját kapcsolja össze társadalmi-érzelmi szinten, ezáltal pedig fontos korrelációkra világít rá.


Hirdetés

Talán napjainkban sem fogadják el fenntartások nélkül azt az állítást, mely szerint a film médiuma – túl művészi vagy kereskedelmi aspektusain – remek szociológiai forrásanyagnak bizonyulhat. Egy ország filmtörténete megdöbbentő mélységgel képes ábrázolni azokat a társadalmi folyamatokat, melyeken keresztülmehettek a polgárok egy-egy film elkészültének idején. Ezen axióma alól Amerika sem tud kibújni – bármennyire próbálja elrejteni filmes múltjának kevésbé polkorrekt fejezeteit. Az amerikai filmtörténetben a feketék filmes ábrázolása éppen ugyanannyira árulkodó, mint az ábrázolás hiánya (lásd a némafilmkorszak blackface-divatját) vagy hiányossága (lásd a black sidekick és Magical Negro sztereotípiáit). Ezen filmes ábrázolások akkor is szemléletesek, ha felületesek, mert a társadalom aktuálisan uralkodó perspektíváját közvetítik a mindenkori nézőnek.

Ehhez képest az utóbbi évek progressziója abban rejlik, hogy az alkotók elkezdték meghaladni a fekete-fehér dualizmusát és a didaktikus hangnemet. Az olyan alkotások, mint a Judas and the Black Messiah vagy a The Underground Railroad komplex fekete karaktereket jelenítenek meg, ahol az ábrázolás árnyaltsága hibáik és erényeik keresztmetszetéből fakad. Az eddig színésznőként ismert Rebecca Hall rendezői debütálása ugyanezt az irányvonalat jelöli ki.

A fekete-fehérben forgatott A látszat ára iróniája, hogy valójában e két, másodlagos jelentésekkel átitatott színt megtagadja, a színek és rasszok közötti demarkációs vonalat pedig összemossa.

Hall filmje – noha gyártási szempontból minimalista vállalkozás volt – páratlan érzékenységgel és részletgazdagon meséli el történetét, ami a rasszizmus témáján túl irigységről és féltékenységről, emberi természetünk ősi hibáiról szól.

A történet az 1920-as évek New Yorkjába repíti vissza a nézőt, ahol Irene (Tessa Thompson) váratlanul összefut gyermekkori barátnőjével, Clare-rel (Ruth Negga). Immár mindketten családos nők, azonban van egy meghatározó különbség közöttük. Clare önmagát fehér nőnek tettetve egy gazdag, fehér férfihoz ment hozzá, Johnhoz (Alexander Skarsgård), míg Irene Harlemben maradt és egy fekete doktorral, Briannel (André Holland) kötötte össze életét. Irene döbbenten konstatálja, hogy Clare képes megtéveszteni férjét, aki ráadásul rasszista is. Bár Irene eleinte tartózkodó a barátság újjáélesztését illetően, Clare kitartása mindkettőjük életét felforgatja. Clare a szabadságot és eltitkolt múltját látja a másik nő hétköznapjaiban, míg Irene-t barátnője bátorsága és függetlensége ejti rabul.

A látszat ára eredeti címe, a passing egy sajátosan amerikai fogalmat jelöl, amikor a fekete ember fehér embernek adja ki magát. Hozzá kell tenni, hogy még a 20-as évek Amerikájában is voltak olyanok, akik csak eltorzított karikatúrák formájában találkoztak feketékkel. Erre az esetre nyújt abszurd példát Clare rasszista férje, aki saját házastársában sem ismeri fel gyűlöletének tárgyát.

És a különböző másságoknak kikiáltott közösségek kapcsán napjainkban ugyanúgy érvényes, hogy az előítélet mögött valójában gyakran ignorancia húzódik meg.

Mindazonáltal az ignorancia hibájába esni könnyebb, mint gondolnánk. A látszat ára intertextuális rétegeit boncolva felmerülhet bennünk a kérdés, hogy miért érezte magához közel a fehér Hall a fekete Nella Larsen regényét, amit filmjében adaptált? A válasz pofonegyszerű. Azért, mert a fekete felmenőkkel rendelkező Hall családi berkeken belül tapasztalta meg a passing keserű metamorfózisát. Ilyenformán rendezőként egy olyan világot hoz létre, ahol a valóság több a puszta látszatigazságoknál.

Az egyik ilyen látszatigazság, melyet a film az irigység tematikáján keresztül dekonstruál, a szabadság illúziójához kötődik. Clare úgy hiszi, hogy Irene – „igazi fekete” identitásának megtartásával – maximálisan elérte a szabadságot. Viszont Irene, aki a fehér ember fenyegető világában, szegregáció közepette neveli fekete gyermekeit, értelemszerűen nem érzi ezt a „hatalmas” szabadságot. Számára a vakmerő Clare képviseli a szabadságot, hiszen ő magáévá teheti a fehér ember kiváltságait. Hall rendezése eleinte finoman egyensúlyoz a két nő látásmódja között, de a játékidő második felében leteszi a voksát és az Irene által fémjelzett értékrendet kezdi propagálni. Ez a dramaturgiai döntés pedig szétzilálja azt a különleges, párhuzamos dialógust, ami A látszat ára első felében remekül működött. A kölcsönös irigységet Irene egyoldalú féltékenysége váltja fel, átrendezve a film belső struktúráját.

Thompson és Negga húsbavágó alakításai tűzön-vízen átviszik a közönséget, de Negga hipnotikus játéka újfent azt szuggerálja, hogy még többet illene látnunk karakteréből. Clare személyét így végül ködös misztérium veszi körül és mindez érdekes önellentmondás szül. Ugyanis ebben az időszakban, a Harlemi Reneszánsz korában (ekkor virágzott fel a „fekete jazz”) a fehér ember – kolonialista szűklátókörűségén keresztül – nem csak ellenségként láthatta a feketéket, hanem olykor az egzotikum tárgyaként is.

A látszat ára szépen kibontja a „pozitív rasszimus” témáját, melynek értelmében a fehér ember a turista szerepét ölti magára, míg a fekete ember a csodálat eltárgyiasított alanyát testesíti meg.

A film önellentmondása pedig abból fakad, hogy Clare karaktere is egzotikum marad a neki szentelt túl kevés játékidő miatt.

Kompenzálásként A látszat ára gyönyörű képi megfogalmazásokkal kápráztatja el nézőjét. Eduard Grau, aki olyan filmeket jegyez operatőrként, mint az Egy egyedülálló férfi vagy A szüfrazsett, Hall rendezésében ismét bebizonyítja tehetségét. Noha a film 4:3-as képaránya inkább szerzői manírnak, semmint koncepciónak tűnik, a szűk keretek közé szorult képek roppant emlékezetesek. Különösen a Passing élességgel való játéka a maradandó, a fekete és fehér színek összeolvadása, ami a bőrszínek összemosódását, a film kulcsmotívumát hordozza magában.

Rebecca Hall rendezői debütálása nem hibátlan, ennek ellenére rendezői karrierje folytatásért kiált. A látszat ára egy ízlésesen átgondolt alkotás, olyan árnyaltsággal, ami továbbgondolásra sarkallja nézőjét.

A film legfőbb erénye, hogy a rasszizmus tematikájához ezúttal az irigység érzelmi kálváriáját rendelte.

És valóban kérdéses, hogy a Másik negatív megítélésében, a sztereotípiák megalkotásában mekkora szerepet játszhat irigységünk. Hiszen – ha titokban is, de –mindannyian elképzeltük már, hogy milyen lenne a Másik bőrében lenni.

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés