Kisiskolás szerelem az ember leghűségesebb barátjának közvetítésével – hálás téma pláne a karácsony közeledtével. A Snoopy mérhetetlen sok szeretetet sugároz magából, így lesz igazi békebeli filmélmény.
Nem mondanám, hogy kitörő lelkesedéssel fogadtam hírt, hogy egész estés animációt készítenek Snoopyról. Baljós árnyként lebegett a szemem előtt másik kedvenc képsor-karakterem, Garfield egy évtizeddel ezelőtti meggyalázása. A korábbi sikeres rajzfilmek és musicalek ellenére is úgy éreztem, sokkal valószínűbb, hogy valami olyasmi történik gyerekkorom egyik legkedveltebb figurájával, ami majd sokakat megérint, engem viszont eltaszít az egész közegtől, ezáltal a fiatalságomtól – mint ahogy az az említett kövér vörös macskával is megesett. Nos a Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts Filmnél már az első néhány képkocka után éreztem, itt nem ez fog történni. Sőt.
Azonnal kiderült, hogy az alkotók mély tisztelettel nyúltak az eredetit rajzoló Charles M. Schulz képi világához: míg például a hópelyhek a legszebb és legkidolgozottabb számítógépes munkák közé tartoznak, bizonyos karaktereket, pontosabb azok egyes ikonikus vonásait (Charlie Brown hajtincsét, Peppermint Patty orrát vagy sokszor magát Snoopyt is) a múlt századi képregényes rajzokból szinte változatlanul beemelték. Még ennél is örömtelibb volt látni, hogy a hagyományos technológiával készült mesék játékossága tökéletesen elegyedett a modern technika nagy vívmányával, a minden képzeletet felülmúló képélességgel és a harmadik dimenzióval. Ettől még nem lett olyan, mint a Dínó tesó, ahol a címszereplő őshüllő konkrétan gagyinak hat. Nem, az animáció tekintetében a Snoopy tökéletes: hagyománytisztelő és mégis úttörő.
Ehhez egy egészen szerethető történet készült. Charlie Brown osztályába a tél közepén érkezik egy új lány, aki azonnal rabul ejti hősünk szívét. A két lábon járó szerencsétlenség mindent megtesz, hogy saját magán túllépve elnyerje kiszemeltje szívét. Hűséges ebtársa eközben a Vörös Báróval vívja képzeletbeli csatáját a felhők felett, amelynek tétje szintén egy nő (pontosabban egy szuka).
Snoopy az első 3D-s számítógépes animációjában olyan, mint a Motkány a Jégkorszakban: saját története alapvetően független a főszáltól, csak egy-egy ponton avatkozik be, aranyos módon csak akkor, amikor már megunja gazdája teketóriázását. Persze itt sincsenek véletlenek, a két mese készítője ugyanaz a cég (Blue Sky Studio), a forgatókönyvet viszont nem ők, hanem Charles Schulz fia és unokája írta – együttműködésük ragyogó gyümölcse lett a Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts Film.
A kellemes filmélmény leginkább a legutóbbi karácsonyi Snoopy-rajzfilmre hasonlít, a Snoopy és a karácsonyra hasonlít. Ahogy abban is, most is arra a tanulságra tanít a mese, hogy a jószívű, de esetlen és szerencsétlen főhősnek végül igaza lesz. Bár ez nem feltétlenül egy modern tanulság (sőt), a célközönség, tehát a legkisebbek számára, remekül befogadható. Nekem mégis az volt az érzésem, hogy körüllengi az egészet egyfajta múlt századi életérzés. Nosztalgiára viszont emiatt is tökéletes volt a Snoopy és Charlie Brown – A Peanuts Film, maradandó hatást viszont nem hagyott bennem. Nagy kérdés, hogy ez egyáltalán elvárható-e egy gyerekmesétől.
