Kritika

A művészet lopása – A lopás művészete

A lopás művészete

A lopás művészete a cselekményéről kapta a címét, de akár a munkamódszeréről is elnevezhették volna így. Jonathan Sobol író-rendező második filmje tudja hol a helye: büszkén vonultat fel ezerszer látott kliséket, de előszeretettel neveti ki emiatt saját magát és a műfajt is, így a végeredmény a hibái ellenére is egy szórakoztató heist film lett.

A film

A film egy majdnem sikeres műkincslopással indul. A szedett-vedett bandából végül csak Nicky-t (Matt Dillon) fogják el, de ő inkább feladja a saját testvérét, a csapat sofőreként működő Crunch-ot (Kurt Russell), így utóbbi üli le a büntetést. Szabadulás után az öregedő bűnöző motoros kaszkadőrnek áll, és a direkt elrontott ugrásokért kapott pénzből éldegél, a két show közötti lábadozás alatt pedig arról sóhajtozik, hogy elszalasztotta a hírnevet. Aztán egyszer belebotlik az áruló testvérbe, és felcsillan a lehetőség, hogy egy utolsó melóval mégis beírják magukat a műkincslopások nagykönyvébe. A banda tehát újra összeáll, és egyre nehezebb követni, ki mit hányadszor lop el.

Szabályos heist filmet (vagy inkább annak vicces változatát: capert) látunk. Először összeáll a csapat és a terv, aztán lemegy az akció, végül megnézhetjük, mi lett ebből az egészből. Az Ocean-trilógia high-tech profizmusa helyett azonban szebb napokat látott félamatőröket kapunk, mintha a Guy Ritchie-filmek szerencsétlenkedő bűnözői kiöregedve még egyszer, utoljára nekifutnának, hátha ezúttal emlékeztet majd a végeredmény a tervekre.

Áthatja a filmet az egészséges önirónia, ez látszik abban, ahogy a rendező felhasználja és egyúttal ki is figurázza a műfaj sokszor látott kliséit, de abban is, ahogy a saját hőseivel bánik. Kurt Russell, a szegény ember Jeff Bridges-e, nagyon szórakoztató Crunch szerepében, aki sokszor jár közel ahhoz, hogy igazán menő legyen, de ez valahogy mindig elmarad. Ennek a legszebb példája, amikor a motorján repül, a háta mögött tűzkarika, de a levegőben úgy dönt, hogy mégis inkább összetöri magát, hogy fizessen a főnök, így az általában a hősies pillanatokat kiemelő lassításban azt nézhetjük elnyújtva, ahogy kiül az arcára a lemondó grimasz.

Ez az ellenpontozás végig jellemző a filmre. A Nagy Tervet bemutató, pörgősre vágott montázsban a „trójai falovat” egy műanyag teve játssza. A bandatagok becenevei az egyik karakter szerint úgy hangzanak, mint a csokimárkák. A tagokat bemutató feliratozott képkimerevítést direkt túlhasználja Sobol, és egy ponton már az ellopandó kódex egyik festett alakját is így vezeti fel – és lehetne még sorolni.

Mindez azért is működik, mert a karakterek szerethetően ügyetlenek, így tudunk örülni, ha mégis sikerül nekik valami. És segít az is, hogy több mellékszereplőnek is kifejezetten jól áll ez az ironikus alaphelyzet. Ilyen például az egész filmet végigszerencsétlenkedő Interpol-ügynök (Jason Jones) és az egykor legendás tolvaj (Terence Stamp) párosa. Utóbbi ma már informátorként működik, és rezignált cinizmussal kommentálja az ügynök melléfogásait, miközben a saját szabadsága múlik a sikeren.

A film képi világa is olyan eklektikus, mint a banda, amelyről szól. A kortárs akcióközpontú filmek elengedhetetlen gyors tempója és lassításai keverednek olyan heistklisékkel, mint a bandatagok már említett bemutatása, mindezt pedig egy-egy játékos némafilmes pastiche-betét fűszerezi.

A műfaj és a hősök mellett egyébként Kanada is megkapja a magáét, pedig – vagy inkább: mert – a rendező és több színész is „Amerika lightból” származik. Ezek után már az se lenne meglepő, ha az is tudatos lenne, hogy a Varsóban játszódó nyitányban a lengyel fővárost Budapest ikonikus képeivel mutatják be. Persze valószínűbb, hogy ez véletlen, már csak azért is, mert az észak-amerikai átlagnézőnek ez a poén úgyse esne le (mint ahogy mi se biztos, hogy meg tudnánk különböztetni mondjuk Ottawát és Montrealt).

Egy-két helyen ugyan túlcsavarta a sztorit az író-rendező, nem mindenhol van benne annyi a jelenetekben, amennyit a Közönséges bűnözőket idéző zárlat sejtet, de összességében ez nem zavaró, mert a film egészének önironikusan túlzó hangvételébe bőven beleférnek ezek a lyukak.

Sok újdonság vagy igazán eredeti ötlet tehát nincs A lopás művészetében, de Sobol és bandája játékos és szórakoztató filmet rámolt össze az elődöktől zsákmányolt műfajkincsből.

A lemez

A kiadvány megvásárlói egy audiokommentárral lehetnek gazdagabbak Jonathan Sobol rendező és Nicholas Tabarrok producer közreműködésével.

Avatar

Bolcsó Dániel

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..