Kritika

A nagy csobbanás – Vakító napfényben

Szórakoztató és régimódi nyári mozi európai és szerzői felhangokkal, de mindenekelőtt kitűnő színészekkel – dióhéjban ez a Vakító napfényben. Mindemellett pedig a filmet egyfajta furcsa kettőség jellemez: többletértékkel bír, de hiányérzetet is hagy maga után.

Egészen megdöbbentett, hogy mennyire furcsává tehet egy filmet az ismerős sztárok eredeti hangja egy olyan esetben, amikor egy kifejezetten francia-olasz hangulatú moziban mindenki angol nyelven beszél. A Vakító napfényben című filmben a brit és amerikai színészek szinte kizárólag anyanyelvükön beszélgetnek, miközben a vágástól a fényképezésen át a miliőig minden mediterrán hangulatú, ahova valahogy felettébb nem illik ez a nyelv.

A díszlet teljes egészében a francia és az olasz filmvilágot idézi: gusztusos finomságok, a lenyűgöző tájak, pompától mentes általános jólét.

Így volt ez már az eredeti filmmel is, hiszen a Vakító napfényben egyfajta remake, pontosabban a rendező, Luca Guadagnino inspirációként használta Jacques Deray klasszikusát. Az 1969-es A medencében a korszakban egészen szokatlanul, minden szereplő angol nyelven beszél. Alain Delon, Romy Schneider vagy Maurice Ronet angol párbeszédjei teljesen szemben álltak attól az erotikával túlfűtött, szerelmi drámára jellemző hangulattól, ami például szinte minden Fellini fimben tetten érhető.

a-bigger-splash

A történet is a francia mozik bonyodalmait idézi: Marianne Lane (Tilda Swinton) egy rockdíva, aki a turnét követő hangszálműtét után egy mediterrán szigeten heveri ki a fáradalmakat fiatalabb szerelmével, Paullal (Matthias Schoenaerts). Idilli pihenésüket a nő régi szerelme, a férfi régi barátja zavarja meg. Harry (Ralph Fiennes) váratlanul és hívatlanul érkezik a szigetre és magával hozza fiatal felnőtt lányát is (Dakota Johnson).

A cselekmény a három kiváló és az egy szükséges karakter köré épül, akik között egyfolytában szexuális, szerelmi vagy pusztán emberi feszültség szikrázik.

A Vakító napfénybent elsősorban a kiváló színészi játék teszi mérhetetlenül szórakoztatóvá. A tehetséges színészek közül is kiemelkedik Tilda Swinton (alakítása kapcsán összeszedtük a 10 legjobb filmjét), aki bár nem beszél, mégis uralja a vásznat. Ralph Fiennes tőle szokatlanul kitárulkozó szerepben brillírozik, egyfolytában irritáló és magával ragadó. Matthias Schoenaerts már halványabb, és akár csak Dakota Johnson, nem tud kiemelkedni, ismét inkább csak szép és csábító mindkét színész.

bigger-splash-1-xlarge

A négy karakter dinamikája izgalmas igazán, a feszültség inkább belőlük árad, hiába próbálkozik a rendező olyan elemekkel, mint a sivatagi szél vagy kígyó. Az erotika sokkal hatásosabb eszköz, de sosem lesz öncélú, jól illeszkedik a karakterek világába. Luca Guadagnino ügyesen építette fel a filmjét, hatásos képekkel és zenékkel szabdalta, de a retró-érzés végül maga alá temette a Vakító napfénybent. Hiszen a nosztalgia elsősorban szórakoztat, és nem elgondolkodtat, mélyebb tartalommal csak akkor szolgál, ha tényleg mondani is szeretne valamit az alkotó – lásd: A nagy szépség.

Jelen esetben a többlettartalmat a szigetre érkező menekültek jelentik, de sajnos a nekik juttatott játékidő és dramaturgiai szerep édeskevés. Hiába próbált arra utalni a rendező, hogy a migránsok kiváló bűnbakok, ez egyáltalán nem illett a karakterközpontú drámába. Azért a Vakító napfényben így is egy jó nyári film, erotikával, krimivel, drámával, de nagyjából ennyiben ki is merül az egész. Azt kell eldöntenünk, hogy ennél több kell, vagy most ennyi is elég.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com