Kritika

Beszélnünk kell a polkorrektségről – A négyzet

A négyzet (The Square) egyszerre szól a különböző csoportok együttélésének szükségességéről és annak lehetetlenségéről. Egy film, amit 1000 ember 1500 irányból értelmez, akár azokat a modern művészeti kiállításokat, melyek az idei Arany Pálma-győztes Ruben Östlund mondanivalójának is alapjául szolgálnak.

A film első jeleneteinek egyikében egy régi lovasszobrot távolítanak el a modern művészeti múzeum előtti térről. Érezni, hogy ide valami új kerül. A talapzatról lassan leszakad az utolsó lóláb is, hogy aztán hirtelen lendületet vegyen a daru, és azzal a mozdulattal levágja a lovas fejét. Számomra ez alapozza meg leginkább A négyzet gondolatvilágát: úgy érzem, a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket is.

Nem kérdés, mennyire megosztó Ruben Östlund ötödik nagyjátékfilmje, főleg, hogy eddig sem állt távol a provokáció a svéd rendezőtől. A Play – Gyerek„játék”  című munkáját például egyesek végtelenül igaznak, mások meglehetősen rasszistának tartják, de a tavalyelőtti Lavinát is más-más mértékben tartottuk mélyrehatónak. A négyzet viszont csak annyira bicskanyitogató, amennyire felháborodunk, ha szembesítenek minket azzal, mennyire (nem) vagyunk szolidárisak egymással. Ahogy az egyik, úgy a másik is rajtunk áll.

„A négyzet a bizalom és a törődés szentélye. Benne mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír.”

Ez volt olvasható egy dél-svédországi kisváros modern múzeumának installációján, 3 évvel ezelőtt, és ezt a szituációt gondolta tovább a rendező.

A főszereplő Christian (Claes Bang) a dél-svédországi művészeti múzeum filmbéli másának igazgatója, aki amint kijelöli ezt a fajta utópisztikus teret, azonnal és folyamatosan szembesül ennek abszurd, gyakran ellentmondásos voltával. Ezeket a gyakran különálló történeteket fűzi fel a rendező egy csokorba, és amolyan szkeccsszerűen minden egy irányba mutat: emberi kommunikáció nélkül csak találgathatunk, merre van tovább az egyenes. Mit jelent egy családban, egy nemzetben vagy akár egy globális közösségben megoldani a ma felmerülő kérdéseket, történetesen eltüntetni az embert érő jogtalanságokat és egyenlőtlenségeket? Nem könnyű úgy beszélni erről a filmről, hogy az maga is rendkívül elméleti. Persze ez nem meglepő, mert a témafelvetés és a konklúzió, nemcsak hogy nehezen megfogható, de valószínűleg 10-ből 9 ember tucatnyi módon fogadja be azokat. Én azért felemlegetnék két sarokpontot.

Claes Bang A négyzet című filmben

1. Sznobéria. Mintha a modern művészetet szándékosan a kispolgár szemszögéből mutatná az alkotó. A kiállítótér közepén emelkedő homokgúlák és a rendre feltűnő értetlen látogatói értelmezések legalábbis mosolyt csalnak. Ugyanakkor A négyzet kicsit azt üzeni, mennyire inkább a látszatra adunk, mintsem az őszinteségre (ez a gondolat vaskosabban megjelenik Östlund előző filmjében, a Lavinában).

A rendező némileg a humort használja ennek a világnak a bemutatására, mégis valahol érezni benne a feszültséget: én mennyire vagyok őszinte a környezetemmel?

2. Egymás elfogadásának hamis látszata. Hevesen bólogatunk, „igen, mindenki ugyanazokkal a jogokkal és kötelezettségekkel bír”, de valóban aprópénzre tudjuk ezt váltani? A rendező egyszerűbb dolgokkal kezdi a provokációt, mint például felteszi a kérdést, mit kezdek az utcai koldussal? Később azonban komolyabb játékra is invitál. A múzeum egyik elágazásánál jobbra lehet menni annak, aki bízik másokban, balra pedig, aki nem. Szinte mindenki jobbra fordul. Aki így tesz, hamarosan eljut egy ponthoz, ahová az van írva: amíg a kiállítást nézed, hagyd itt a telefonod és a pénztárcád!

Elizabeth Moss és Claes Bang A négyzet című filmben

De mit kezdjünk például az elméletben elfogadható, a gyakorlatban viszont gyakran idegesítő jelenségekkel? Mert mégis ki szólna a megbeszélésre magunkkal vitt síró csecsemőért, és elhisszük-e, hogy ez egyáltalán nem zavarja az agglegény életet élő múzeumigazgatót? Vagy rá lehet-e szólni a nagy és híres művésszel való pódiumbeszélgetésen a Tourette-szindrómában szenvedő nézőre, aki bekiabálásaival zavarja az estet? Ha igen, mikor és hogyan? Meddig számít az esetleges közbeavatkozás az egyén és mikortól a közösség jogának és kötelességének?

A négyzet epizódszerű felvillanásaiban bámulatosan ütközteti a gyakran ki nem mondott kérdéseket.

Östlund esetében már korábban is felmerült a rasszizmus vagy a valamilyen szempontból hátrányos helyzetűekkel való azonosulás hiánya. Ezt a vádat könnyen adhatják rá A négyzetben is. Bár én sokkal inkább azt hiszem, az őszinte társadalmi párbeszéd lehetetlensége zavarja őt, és ez filmjének meglehetősen pesszimista konklúziója is.

Ezt erősíti meg a film két utolsó nagy jelenete is. Miközben mi sem tudjuk, hogy ő csak egy színész vagy tényleg egy torzszülött, az általa előadott performanszban áldozatul esik egy vendég, a körülötte állók egyértelmű humánus reakciója viszont elmarad. Úgy tűnik, nem tudunk egymásért felelősséget vállalni. A másodikban a főszereplő szeretné – az előző vacsora vendégeivel ellentétben – jóvá tenni korábbi elhamarkodott tettét, amelyben egy család életét forgatta fel. De a jóvátétel már késő. Gyakran a legjobb szándékok is kevesek.

Ruben Östlund filmje tehát ismét felkavarja az állóvizet, ezzel fájóan pontosan mutatja meg, egyén és közösségek jogai mellett mennyire nem tudunk elszámolni saját felelősségünkkel és kötelezettségeinkkel. 142 perces játékideje és eléggé szétdarabolt struktúrája miatt azonban nehezen befogadható alkotás. Hagyj neki időt! Másnap már sokkal több mindent fogsz értékelni benne.

A filmet a Cinefesten láttuk, a mozis premier kapcsán frissítettük. 

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.