Kritika

Bunda – A nemek harca

A privát szférára érzékeny, a társadalmi mondanivalójában otromba, sportfilmként pedig egyszerűen unalmas az Emma Stone és Steve Carell főszereplésével készült A nemek harca.

Amilyen nagy várakozásokat keltett, olyan gyorsan tűnt el a süllyesztőben Valerie Faris és Jonathan Dayton filmje. A nemek harcáról (Battle of the Sexes) gyakorlatilag a Golden Globe-gála óta nem hallani: a két főszereplőt, Emma Stone-t és Steve Carellt jelölték a díjra, az egyéb elismerések-díjazások viszont elkerülték a filmet. Pedig a vígjáték látszólag a tökéletes Oscar-receptből dolgozik: igaz történeten alapuló film, benne egy teljesen elmaszkírozott csinos színésznő, ráadásul társadalmilag érzékeny témát dolgoz fel. A filmet látva azonban jogosnak érzem, hogy lényegében figyelmen kívül hagyták A nemek harcát a nagyobb díjátadókon, ahogyan azt is, hogy a két főszereplőre azért néhol felfigyeltek.

A nemek harcát Valerie Faris és Jonathan Dayton rendezte: a házaspárnak köszönhetjük – tengernyi videoklip mellett – A család kicsi kincsét és a Ruby Sparks-ot. Mindkét vígjáték, de főleg az első azzal keltett feltűnést, hogy nem félt a furcsák felé fordulni, a kissé ütődött hősök pedig látványos érzelmi fejlődésen mentek keresztül a történetek során. Eközben a filmek nem voltak mentesek a társadalomkritikától sem, ám ezt burkoltan, a főbb cselekményszálat nem elhomályosítva szivárogtatták be a képtelen, de ellenállhatatlanul szórakoztató sztorikba. A nemek harca ebben különbözik látványosan elődjeitől, és ez okozza a darabosságát is: az otromba közéleti szál rátelepszik az érzékeny történetre, kis híján elnyomva azt – ami persze nem olyan meglepő, hiszen a forgatókönyv a Gettómilliomos Oscar-díjas írója, Simon Beaufoy munkája.

A történet középpontjában a hetvenes évek teniszvilága áll, benne a női teniszezők esély- (és fizetség-) egyenlőségért folytatott küzdelmeivel. Ezzel párhuzamosan a kiöregedett, szerencsejátékfüggő, de showmanként ereje teljében lévő teniszcsillag, Bobby Riggs (Carell) azzal provokálja a nőket, hogy rosszabb játékosok a férfiaknál, és egy meccset szeretne vívni a legjobb női teniszezővel. Kihívására végül a világranglistavezető Billy Jean King (Stone) válaszol, aki mellesleg éppen ráébred, hogy férjes asszonyként beleszeretett a fodrásznőjébe.

A film tehát három síkon mozog – ezek közül viszont csak a magánéleti működik igazán, a közéletivel és a sportossal már akadnak problémák.

Eltekintve attól, hogy a film megszépíti a valós eseményeket, Billy Jean érzelmi válságát igazán árnyaltan ábrázolja A nemek harca. Üdítő, ahogyan kikerüli a témából adódó közhelyes megoldásokat, a szabálytalanabb vonalvezetésű történet valószerűvé és átérezhetővé teszi a szerelmi háromszög problémáját. Ahogyan az is előremutató, hogy a film fő konfliktusforrása nem a leszbikusság felismerése lesz – A nemek harca egyszerű adottságként kezeli ezt a helyzetet, ami csak annyiban nehezíti meg a főhősnő életét, hogy pont a kritikus pillanatokban elvonja a figyelmét a játéktól az összezavarodott magánélet. De a film a másik félről is hasonlóan hiteles képet fest: míg Bobby a nyilvánosság előtt magamutogató bohóc, a privát helyzetekben megmutatkozik az igazi, esendőbb arca.

Ezzel szemben A nemek harca közéleti állásfoglalása sokkal sarkítottabb: a feminizmus versus hímsovinizmus ütköztetésének nincs nagy tétje, hiszen a film szerint a teniszvilágban a férfiak (Billy Jean férjét kivéve, ami szintén figyelemre méltó jellemábrázolási döntés) mind korlátolt bunkók, manipulatív, excentrikus mitugrászok kőkorszaki gondolkodással. A nők viszont öntudatosak, józanok, bátrak, fiatalok és szimpatikusak. Egy ennyire fekete-fehér helyzet nem sok izgalmat tartogat, és a film még csak nem is törekszik rá, hogy plusz konfliktusokat vonjon be a már vázoltakon kívül. Persze Bobby provokációi humorosak, de távolról sem bicskanyitogatók – azaz még csak igazán felbosszantani sem lehet magunkat rajtuk.

Ahogyan ez a háttérben zajló meccs sem kínál meglepetéseket, a film csúcspontját jelentő teniszmérkőzés is „le van játszva” – akár még érdekes is lehetne, hogy egy sportos közegben játszódó film lényege nem a sport, annak még sincs értelme, hogy a meccs egyszerűen unalmas. Az mindenképpen szerencsés, hogy A nemek harca mindhárom említett részterületre figyelmet fordít, de talán szerencsésebb lett volna, ha átvariálja az arányokat. A jól eltalált, korhű miliő és a remekelő színészek miatt egyszer meg lehet nézni ugyan, de a tévéfilmeket idéző, egyszerű tartalom miatt ennél többet nem érdemel Faris és Dayton filmje.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés