A nő, aki előttünk jár (Woman Walks Ahead) két olyan témát is érint, amelyről túlságosan ritkán esik szó: az indiánok megaláztatásait és a nők valódi szerepét a Vadnyugaton.
Hollywood napjainkban reprezentációs lázban ég: a PC hullám következtében a legkülönbözőbb műfajokban jelentek meg a különböző Amerikában élő kisebbségek problémái a szuperhősfilmtől (Fekete Párduc) a horroron (Tűnj el!, Mi), az akciófilmen (Sicario) és a vígjátékon (Crazy Rich Asians) át a szerzői drámáig (Holdfény, Tangerine). A látványos hullám közepette azonban egy csoportról látványosan megfeledkeztek az alkotók: az őslakos indiánokról, így az ő sorsuk továbbra is az amerikai közélet kibeszéletlen, sötét foltja marad. Az utóbbi években egyedül a Wind River érintette azt a kisemmizettséget és másodrendűvé válást, ami az európai hódítás óta az osztályrészükké vált, de jellemzően A nő, aki előttünk jár című a filmben is két fehér főszereplő volt látható. Ez a kép általánosítható is: hiába szerepelnek indián színészek sok filmben és sorozatban, ezek nem róluk szólnak, nem kapnak bennük saját hangot.
A tendenciát a 2017-ben készült A nő, aki előttünk jár sem változtatta meg, ám legalább itt már (Jessica Chastain főszereplő karaktere mellett) szóhoz jutott az őslakos kisebbség is a történelmi környezetben játszódó, de könnyedén aktualizálható történetben. A film ugyanis olyan
ma is húsbavágó, olykor a napi hírekbe is beszivárgó kérdéseket érint,
mint az ősi, szent föld elvétele, a talajt vesztettség és a saját hazájukban nincstelenné, anakronisztikussá válás. S mivel a – jól ismert – történet kifutása több, mint tragikus, A nő, aki előttünk jár intő jel is lehetett volna a közvélemény számára is – ha ki tudott volna törni az apró A24-es fesztiválfilmek gettójából.
A külső tényezők mellett, igaz, számos belső gyengeség is hátráltatta, hogy a két brit alkotó, Susanna White (főleg kosztümös-tévés rendező) és Steven Knight (a Gyönyörű mocskosságok Oscar-jelölt forgatókönyvírója) westernje híresebbé váljon: sem a sablonos dramaturgia és az ezerszer látott történetív, sem a szabadon kezelt történelmi tények nem válnak a hasznára, pedig Chastain mellett olyan színészek bukkannak fel kisebb szerepekben, mint Sam Rockwell vagy Ciarán Hinds. A nő, aki előttünk jár mégis gyönyörűen fényképezett, érzékeny, meleg hangú, szellemes, több ponton pedig éleslátó és bátor alkotás is, ami kár lenne, ha teljesen eltűnne a süllyesztőben.
A film Caroline Weldon életének azon szakaszából indul ki, amikor az 1880-as években a jómódú New York-i hölgy a sziú rezervátumba költözött, hogy lefesse az itt tengődő Ülő Bikát. A film a klasszikus „kívülálló bevonódása” történetívet követi, noha valójában Weldon (akinek a keresztnevét ismeretlen okból Catherine-re változtatták a filmben – talán éppen a szabad feldolgozást jelezve?) eleve indiánjogi aktivistaként, a férjétől megszökve, egy gyerekkel érkezett a helyszínre, nem pedig proto-feminista, festői életművét beteljesíteni kívánó, özvegy kalandorként. A kifejezetten kiszámítható sztori számos ismert filmes klisét és fordulatot (híres esemény egy másik perspektívából, a Vadnyugat egy kívülálló szemével) felhasznál, miközben olyan, szintén más filmekből is ismert eseményeket érint, mint Ülő Bika Buffalo Bill cirkuszában (Buffalo Bill és az indiánok), a Little Bighorn-i csata, a szellemtánc-mozgalom vagy a Wounded Knee-i mészárlás (Wounded Knee-nél temessétek el a szívem).
Újdonságot viszont éppen Weldon karaktere, illetve az Ülő Bikához fűződő dinamikus viszonya hoz az elbeszélésbe.
Weldon indián kalandja a fellángoló feminista filmes törekvéseknek is kiváló táptalaj, hiszen az erős, független, a saját sorsát irányító, sőt, aktivistaként küzdő nő százötven évvel ezelőtti története remek áthallásokkal kecsegtet a jelenre nézve is. Mivel A nő, aki előttünk jár hangsúlyosan őt teszi meg főszereplőnek, a film egy közelmúltban kialakult irányzat, a női western újabb példájává is válik. Igaz, kevésbé innovatív, mint a filmcsoport legizgalmasabb darabjai, mégis új szemszöget von be a Vadnyugatra keveredett női hősök történeteibe: éppen a lerágott csontnak számító, ráadásul részben hamis történetívével, mely során az eredetileg csak festegetni érkezett nő elkezd közösséget érezni a hozzá hasonlóan elnyomás alatt tartott indiánokkal, majd a Wounded Knee-be torkolló mozgalmak egyik élharcosa lesz.
Így a film nemcsak a női westernekben korábban még nem látott társadalmi és kulturális hátterű főszereplőt választ, akit ugyanúgy porig aláznak és fizikailag is kíméletlenül bántalmaznak a Vadnyugaton, mint a szegényebb sorstársait, de a termékeny indiánok-nők helyzete párhuzamokat is beveti.
A film egyik leghajmeresztőbb megoldása, hogy romantikus vonzalmat is meglebegtet Weldon és az atlétatermetűnek ábrázolt Ülő Bika között (amit szerencsére nem teljesít be), de ettől eltekintve szépen felépíti a kapcsolatukat. Az izgalmas kulturális súrlódások erős párbeszédeket és szép összefonódásokat eredményeznek (például amikor kiderül, hogy Ülő Bika is művész), sőt, néhány megható jelenetet is tartogat a film. Ez Jessica Chastain mindig vibráló filmes jelenléte mellett az Ülő Bikát alakító Michael Greyeyes játékának is köszönhető, aki úgy tud humort vinni az ikonikus karakterbe, hogy közben maradéktalanul megőrzi a méltóságát is. Ők ketten azok, akik élővé és aktuálissá teszik az ismert sarokpontok között ismeretlen történetet, és valódi keserűséggel töltik meg a tankönyvi konfliktusokat. A nő, aki előttünk jár így lesz csendes-szép neo-western a Slow West modorában, amely éppen úgy felvállalja a tragikus iróniát és a kényes kérdéseket, mint a derűs és felemelő pillanatokat.
