Melyik etikusabb: ártatlan állatokon vagy bűnös embereken végezni gyógyszerkísérleteket? Utóbbiról szól A pók feje (Spiderhead), na meg arról, hogy Chris Hemsworth nem csak izomkolosszus szépfiúként képes istent játszani.
Ha börtönbe kellene vonulnod, melyiket választanád? A hagyományos fogházat, ahol „az ózdiak öcsém, majd jól seggbe szúrnak, a zsadányi meg örül majd a csomagodnak”? Vagy egy mindentől távoli szigeten lévő komplexumot, ahol szabadon járhatsz-kelhetsz, jókat ehetsz-ihatsz, cserébe pedig csupán egy kísérletben kell részt venned, melynek keretében – látszólag szigorúan minden egyes alkalommal a te beleegyezéseddel(!) – különféle kísérleti vegyületeket fecskendeznek beléd?
Talán nem csoda, hogy Jeff (Miles Teller), Lizzy (Jurnee Smollett) és néhány tucatnyi társuk ez utóbbit választotta. Hiszen gyógyszertesztek ide vagy oda, mégis egész más életszínvonalat biztosít a Steve Abnesti (Chris Hemsworth) vezette, A pók feje névre keresztelt klinikai kísérleti program. Ráadásul az esetek többségében egyáltalán nem kellemetlen, amit a tesztalanyok átélnek:
a Hahotidil egy füves trip mosolyfakasztó élményét nyújtja, a Vonzalintól szerelem gyullad szívükben, míg a Nyelviold szókincsüket gyarapítja.
Az angol eredeti elnevezéseket remekül visszaadó borzalmas szójátékokat névként viselő szerek tehát pozitív érzéseket keltenek hőseinkben, legalábbis amíg a gerincükre deréktájékon felszerelt, neszesszer méretű dobozkából tart az anyagok befecskendezése. De mi történik utána? Nem lesz kínos a csend egy megalapozatlan, hosszas hahotázás után? Egymás szemébe tudnak nézni a szer hatása alatt szeretkező rabok az aktus után? És hogy fogalmazzák meg extrém érzéseiket, miután visszabutult a szókincsük?
A pók feje egy novellaként remekül működő történetből próbál egészestés sci-fit gyúrni nem rossz, de nem is túl emlékezetes eredménnyel.
Pedig alapvetően sem az alapanyaggal, sem a színészekkel nincs nagy gond, egyszerűen az a dinamika hiányzik a filmből, ami túllendítené az „itt egy új szer, nézzük, hogyan hat” örökös ismétlődésén, és ehelyett legalább egy ásónyomnyival nagyobb mélységet, némi lelket adna a karaktereknek. Ahogy azt anno a filmet rendező Joseph Kosinski egy korábbi művéről, a Tom Cruise nevével eladott Feledésről írtuk: „pont ez hiányzik ebből a filmből. A lélek.”.
Mert eljátszhatja Hemsworth remekül a megalomán gyógyszercég-tulajdonost, aki istenként akarja manipulálni először csak rabjai, ám később az egész emberiség érzelmeit – mindezt persze szigorúan a legnemesebb cél, a világ jobbá tétele céljából; és asszisztálhatnak jól ehhez a szerephez a kísérlet erkölcsi helyességét egyre kínosabb kérdésekkel firtató rab (Teller) és fogvatartó (Mark Paguio) egyaránt, ha nincs meg a kémia a sok fapofa között, akkor bizony hiányérzetünk támad.
A film végén egész szépen elvarrják a szálakat, megválaszolnak olyan kérdéseket, hogy valójában miért ment bele minden fogvatartott válogatás nélkül olyan kísérletekbe is, melyek során félelmet vagy épp elviselhetetlennek tűnő fájdalmat éltek át; és egy kissé erőtlen verekedésbe torkolló párbeszédből az is kiderül, mi kell ahhoz, hogy valaki mégis azt mondja, nem. Ez lehetett az a pont, ahol már a készítők is érezhették, hogy kezd teljesen súlytalanná válni ez a túlnyújtott történet, úgyhogy egy gyors huszárvágással le is zárták a filmet.
A pók feje sajnos iskolapéldája lett a „nem rossz, de a jó nem ilyen” kategóriának, amiben Hemsworth ugyan nagyot alakít, ám alig hiszem, hogy akár ő, akár az idén már a Top Gun: Maverickkel nagyot arató rendező ezt tűzné zászlajára, amikor a következő filmjéért házal.
A pók feje június 17-től látható a Netflixen.
