Kritika

A posztmodern Taxisofőr – Sosem voltál itt

Joaquin Phoenix sosem volt annyira ijesztő és sajnálatra méltó egyszerre, mint Lynne Ramsay Sosem voltál itt című thrillerében.

Ritkán látni olyan érzéki és egyedi filmet, mint amilyen Lynne Ramsay negyedik rendezése. A Sosem voltál itt nem kevesebb időre költözik be a néző bőre alá, mint a walesi rendezőnő legutóbbi alkotása, a Beszélnünk kell Kevinről. A filmhez választott vizuális formanyelv azonban túltesz a direktor minden korábbi munkáján: egy olyan eredeti rendezői vízió születésének lehetünk szemtanúi, melynek gyökerei ugyan szépen lekövethetőek, a film képi jelenléte mégis példa nélküli.

Ez már az első perctől tudatosul a befogadóban. Ramsay mindössze másfél órás thrillerében minden snitt többet mond ezer szónál. A relatíve rövid játékidő ellenére az utolsó könnycseppet is kifacsarja közönségéből a rendező, aminek az első, még be nem fejezett verziója először a tavalyi cannes-i filmfesztiválon gázolt át a nézőkön. A francia fesztiválról végül két díjjal távozott a Sosem voltál itt, egyet a forgatókönyvért, egyet pedig Joaquin Phoenix lélegzetelállító színészi munkájáért ítélt oda az Almodóvar vezette zsűri. A film disztribúcióját az Egyesült Államokban csak egy évvel a franciaországi premier utánra tűzték ki az alkotók, így a klasszikus díjátadókon maximum jövőre találkozhatunk a filmmel. A cannes-i siker persze nem egy stabil belépő az Oscar kaliberű díjkiosztókra, még akkor sem, ha amerikai filmekről van szó, ennélfogva a Sosem voltál itt esetleges jelölése is nagyon távolinak tűnik egyelőre.

A film parádés nyitójelenetében valamilyen erőszakos esemény utózöngéit látjuk, melynek konkrétumait csak sejtetik a sokatmondó képfoszlányok. A kommentár nélküli képsorok után a főhős, Joe (Phoenix) annyit mond a kagylóba egy nyilvános fülkéből: „kész”. A tudatosan hézagos cselekmény szokatlanul sokat bíz a nézőire, pont annyit mutat magából, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kontextusba helyezzük a látottakat. Ennek a filmnek azonban nem a története az igazán érdekes. Ramsay képei magukért beszélnek, a szereplők csak ritkán szólalnak meg, nincs kevés dialógus, csak nem kimondottan hangsúlyosak.

A film alapvetően a vizuális hatásra épít.

Az erőszakkal átitatott képsorok alatt a film formabontó vágástechnikája rendre megtöri az agresszió akciótengelyét. A kegyetlen, csontig hatoló vérengzéseket már szuperközelibe helyezték olyan filmesek, mint Mel Gibson vagy Gaspar Noé, de Ramsay látásmódja azt a rendezői iskolát gondolja tovább, ami a cselekmény borzalmait, ahelyett, hogy fókuszba helyezné, inkább két jól ütemezett vágás közé rejti. A rendezőnő viszont egyetlen koponyába mártott kalapácsütést sem kíván lesöpörni a vágóasztalról, csupán egy eddig sosem tapasztalt keretet épít köré. Sokszor csupán a terror következményeivel szembesít minket, de előfordul, hogy biztonsági kamerák felvételén vagy tükröződések reflexióiban láttatja az erőszak manifesztumait. Ramsay elidegenítő praktikáival egy teljesen új perspektívába helyezi a mozgóképes erőszakot: patetikus érzelmektől mentesen, nyersen, durva fogásokkal mégis képes megtalálni a fájdalom, de főleg a halál pillanatának bensőséges intimitását.

A film formanyelvével pedig nem is lehetne nagyobb összhangban a Ramsay által kigondolt erőszakpercepció, hiszen a főhős, Joe karaktere önmagában az erőszak egy következménye. A villanásnyi, éppen csak sejtető flashbackekkel fűszerezett cselekmény részleteket hint el a főszereplő katonamúltjáról és sanyarú gyerekkoráról. Ritkán tapasztalható olyan szinergia a cselekmény és főszereplője között, mint ami a Joaquin Phoenix által játszott bérgyilkos veterán, Joe és a Sosem voltál itt esetében megvalósul. Hasonló egység volt Scorsese korai mesterművében De Niro és a Taxisofőr között.

A Sosem voltál itt mégsem karaktertanulmány.

A Taxisofőr innovatív látásmódjában sokan már a posztmodern zászlóshajóját vélik felfedezni, viszont meggyőződésem szerint Scorsese munkája az Új-Hollywood legtöbb csúcstermékével egyetemben egy ízig-vérig modern film. A Taxisofőr szabad interpretációk végtelen tárházát tárja a nézők elé, megjelenése óta a mozgókép történetének az egyik legtöbbet elemzett pillanata.

A Sosem voltál itt esetében a körülményekről a relációra helyeződik a hangsúly. A történet alapvetően egyszerű, melynek fordulatai kis túlzással még közhelyesnek is mondhatók, de ennek a történetnek nem a kontextusa a lényeges, hanem Joe karakterének belső világában és az őt körülvevő romlott metropoliszban egyszerre dúló bűn és ártatlanság dichotómiája. Ramsay filmjében az alapokig égeti le a kontextust, hogy új megvilágításba helyezze az erőszak és az ártatlanság elvesztésének archaikus viszonyrendszerét.

Hab a tortán, hogy a film soundtrackjét Jonny Greenwood szerezte, aki a régóta érő első Oscar-jelölését idén zsebelte be a Fantomszálért. A Sosem voltál itthez írt disszonáns zenéje tökéletesen passzol a film zaklatott tempójához, a soundtrack elektroakusztikus dallami érzéki auditív kiegészítései a film kirobbanó vizualitásának.

A Sosem voltál itt Lynne Ramsay eddigi legkiforrottabb munkája.

A rendezői vízió valami ilyesmit jelenthet: a történet minden eleme tökéletesen kiforrott harmóniában pulzál egymás mellett. A film hipnotikus képkavalkádját bámulva olyan klasszikusok ugranak be, mint Howard Hawks A hosszú álom című noirja vagy Wim Wendes Az amerikai barát című posztmodern krimije, mégis a Sosem voltál itt a maga nemében egyedülálló és megismételhetetlen vizuális kísérlet.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..