Kritika

A posztmodern Taxisofőr – Sosem voltál itt

Joaquin Phoenix sosem volt annyira ijesztő és sajnálatra méltó egyszerre, mint Lynne Ramsay Sosem voltál itt című thrillerében.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Ritkán látni olyan érzéki és egyedi filmet, mint amilyen Lynne Ramsay negyedik rendezése. A Sosem voltál itt nem kevesebb időre költözik be a néző bőre alá, mint a walesi rendezőnő legutóbbi alkotása, a Beszélnünk kell Kevinről. A filmhez választott vizuális formanyelv azonban túltesz a direktor minden korábbi munkáján: egy olyan eredeti rendezői vízió születésének lehetünk szemtanúi, melynek gyökerei ugyan szépen lekövethetőek, a film képi jelenléte mégis példa nélküli.

Ez már az első perctől tudatosul a befogadóban. Ramsay mindössze másfél órás thrillerében minden snitt többet mond ezer szónál. A relatíve rövid játékidő ellenére az utolsó könnycseppet is kifacsarja közönségéből a rendező, aminek az első, még be nem fejezett verziója először a tavalyi cannes-i filmfesztiválon gázolt át a nézőkön. A francia fesztiválról végül két díjjal távozott a Sosem voltál itt, egyet a forgatókönyvért, egyet pedig Joaquin Phoenix lélegzetelállító színészi munkájáért ítélt oda az Almodóvar vezette zsűri. A film disztribúcióját az Egyesült Államokban csak egy évvel a franciaországi premier utánra tűzték ki az alkotók, így a klasszikus díjátadókon maximum jövőre találkozhatunk a filmmel. A cannes-i siker persze nem egy stabil belépő az Oscar kaliberű díjkiosztókra, még akkor sem, ha amerikai filmekről van szó, ennélfogva a Sosem voltál itt esetleges jelölése is nagyon távolinak tűnik egyelőre.

A film parádés nyitójelenetében valamilyen erőszakos esemény utózöngéit látjuk, melynek konkrétumait csak sejtetik a sokatmondó képfoszlányok. A kommentár nélküli képsorok után a főhős, Joe (Phoenix) annyit mond a kagylóba egy nyilvános fülkéből: „kész”. A tudatosan hézagos cselekmény szokatlanul sokat bíz a nézőire, pont annyit mutat magából, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kontextusba helyezzük a látottakat. Ennek a filmnek azonban nem a története az igazán érdekes. Ramsay képei magukért beszélnek, a szereplők csak ritkán szólalnak meg, nincs kevés dialógus, csak nem kimondottan hangsúlyosak.

A film alapvetően a vizuális hatásra épít.

Az erőszakkal átitatott képsorok alatt a film formabontó vágástechnikája rendre megtöri az agresszió akciótengelyét. A kegyetlen, csontig hatoló vérengzéseket már szuperközelibe helyezték olyan filmesek, mint Mel Gibson vagy Gaspar Noé, de Ramsay látásmódja azt a rendezői iskolát gondolja tovább, ami a cselekmény borzalmait, ahelyett, hogy fókuszba helyezné, inkább két jól ütemezett vágás közé rejti. A rendezőnő viszont egyetlen koponyába mártott kalapácsütést sem kíván lesöpörni a vágóasztalról, csupán egy eddig sosem tapasztalt keretet épít köré. Sokszor csupán a terror következményeivel szembesít minket, de előfordul, hogy biztonsági kamerák felvételén vagy tükröződések reflexióiban láttatja az erőszak manifesztumait. Ramsay elidegenítő praktikáival egy teljesen új perspektívába helyezi a mozgóképes erőszakot: patetikus érzelmektől mentesen, nyersen, durva fogásokkal mégis képes megtalálni a fájdalom, de főleg a halál pillanatának bensőséges intimitását.

A film formanyelvével pedig nem is lehetne nagyobb összhangban a Ramsay által kigondolt erőszakpercepció, hiszen a főhős, Joe karaktere önmagában az erőszak egy következménye. A villanásnyi, éppen csak sejtető flashbackekkel fűszerezett cselekmény részleteket hint el a főszereplő katonamúltjáról és sanyarú gyerekkoráról. Ritkán tapasztalható olyan szinergia a cselekmény és főszereplője között, mint ami a Joaquin Phoenix által játszott bérgyilkos veterán, Joe és a Sosem voltál itt esetében megvalósul. Hasonló egység volt Scorsese korai mesterművében De Niro és a Taxisofőr között.

A Sosem voltál itt mégsem karaktertanulmány.

A Taxisofőr innovatív látásmódjában sokan már a posztmodern zászlóshajóját vélik felfedezni, viszont meggyőződésem szerint Scorsese munkája az Új-Hollywood legtöbb csúcstermékével egyetemben egy ízig-vérig modern film. A Taxisofőr szabad interpretációk végtelen tárházát tárja a nézők elé, megjelenése óta a mozgókép történetének az egyik legtöbbet elemzett pillanata.

A Sosem voltál itt esetében a körülményekről a relációra helyeződik a hangsúly. A történet alapvetően egyszerű, melynek fordulatai kis túlzással még közhelyesnek is mondhatók, de ennek a történetnek nem a kontextusa a lényeges, hanem Joe karakterének belső világában és az őt körülvevő romlott metropoliszban egyszerre dúló bűn és ártatlanság dichotómiája. Ramsay filmjében az alapokig égeti le a kontextust, hogy új megvilágításba helyezze az erőszak és az ártatlanság elvesztésének archaikus viszonyrendszerét.

Hab a tortán, hogy a film soundtrackjét Jonny Greenwood szerezte, aki a régóta érő első Oscar-jelölését idén zsebelte be a Fantomszálért. A Sosem voltál itthez írt disszonáns zenéje tökéletesen passzol a film zaklatott tempójához, a soundtrack elektroakusztikus dallami érzéki auditív kiegészítései a film kirobbanó vizualitásának.

A Sosem voltál itt Lynne Ramsay eddigi legkiforrottabb munkája.

A rendezői vízió valami ilyesmit jelenthet: a történet minden eleme tökéletesen kiforrott harmóniában pulzál egymás mellett. A film hipnotikus képkavalkádját bámulva olyan klasszikusok ugranak be, mint Howard Hawks A hosszú álom című noirja vagy Wim Wendes Az amerikai barát című posztmodern krimije, mégis a Sosem voltál itt a maga nemében egyedülálló és megismételhetetlen vizuális kísérlet.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.