Kritika

Az űrben senki nem hallja a dilemmád – A potyautas

Az űr veszélyes. A hideg, a vákuum, az elszigeteltség mind az ember ellen dolgozik, az eszközök végesek, a segítség pedig túl messze. A potyautas (Stowaway) űrhajójának legénysége komoly dilemmával szembesül, amikor váratlan vendéget találnak a fedélzeten. A kutatóküldetés hamar túlélőpróbává változik.

Joe Penna szereti nehéz helyzetbe sodorni a karaktereit, ez a második filmje után kezd egyértelműnek tűnni. Debütáló alkotásában Mads Mikkelsent rángatta keresztül a Sarkvidék viszontagságain, A potyautassal azonban egyszerre álmodott nagyobbat és kisebbet. Ezúttal az űrbe kalauzolja a nézőit és szereplőit egyaránt, hogy egy klausztrofób kamaradarabban tárja elénk az egyik legalapvetőbb morális dilemmát.

Az űr sosem volt népszerűtlen játszótér. A Gravitáció óta azonban az olyan alkotások is megsokszorozódtak, amelyben a rideg üresség önmaga jelenti a veszélyt. Nincsenek gonosz űrlények, gyilkos paraziták, titkos összeesküvések: csupán az ember a technika ördögével és a kíméletlen világűrrel szemben. Gondolhatunk itt például a Mentőexpedícióra, vagy a szintén a Netflixen nemrég megjelent Az éjféli égboltra. A potyautas is ebbe az úgynevezett „hard sci-fi” zsánerbe tartozik, azaz hiába fantasztikus, a tudományt tekintve igyekszik földhöz ragadt maradni.

A potyautas története egy viszonylag közeli jövőben játszódik. A Hyperion vállalat kétéves Mars-missziót indít három űrhajóssal: a veterán Marina Barnettel (Toni Collette), a biológus David Kimmel (Daniel Dae Kim) és az orvos Zoe Levensonnal (Anna Kendrick). Nézőként a kilövés pillanatában csatlakozunk be, és egész végig el sem hagyjuk az űrhajót – olyannyira nem, hogy amikor rádión beszélnek a bázissal, még akkor is csak az űrhajósokat halljuk, látjuk. A gondok akkor kezdődnek, amikor az egyik belső hajópanel mögött megtalálják Michaelt, a címbéli potyautast.

Penna és a Sarkvidék után ismét társ-forgatókönyvíró Ryan Morrison lépésről lépésre építik fel a film központi dilemmáját.

A bevezetés még könnyed: Michael egyedüli gyámja fiatal húgának, ám a küldetés megszakítása lehetetlen. Aztán jön az igazi feketeleves! Megsérült a hajó szén-dioxid-szűrője, így pedig a levegő nem elég négy embernek (slusszpoén, hogy a küldetést eleve két főre tervezték, de tettek néhány engedményt, hogy hárman is felférjenek).

Hogy kitől kellene megszabadulni, arra Michael az egyértelmű választás: de kevesebbet ér az élete, mint a küldetés tényleges tagjainak? Újabb réteg: bevonják-e őt is, legyen-e beleszólása a saját halálába? Egyáltalán elvárható a legénységtől, hogy megöljenek valakit a saját túlélésükért? Az óra ketyeg, Zoe azonban reménykedik abban, hogy találnak megoldást,

de meddig lehet várni, mielőtt mindenkit halálra ítélnének?

Ezeket a kérdéseket komótosan járja körbe a film, miközben mindent megtesz, hogy a néző is átérezze a helyzet súlyát. Szűk tereket, egyre távolodó Földet és földhözragadt karaktereket kaptunk – szinte szó szerint. A színészek nem lebegnek-lubickolnak az űrhajós díszletben, mindig két lábbal a földön állnak, így a súlytalanságban játszódó jeleneteknek is nagyobb ereje van. A klausztrofób kameravágatokat Volker Bertelmann thrilleres dallamai egészítik ki, igaz, becsapósan még túl is fokozzák a feszültséget néha, de tévedés ne essék, itt tényleg nincs semmi természetfeletti a háttérben.

A négyfős színészgárdában mindenki helyt áll. Toni Collette karakterét hamar kispadra ültetik egy sérüléssel, de drámai pillanatok így is jutnak neki. Anna Kendrick aktívabb szerepet kapott a tevékeny, optimista Zoe képében, és néhány bensőséges jeleneten is osztozik Shamier Andersonnal. Daniel Dae Kim is remekül hozza a realista biológust, hátborzongatóan nyugodt még akkor is, amikor közli Michaellel a csapat dilemmáját. A karakterek különösebben rétegeltre nem sikeredtek, így viszont nem is veszi el a központi száltól az a figyelmet, hogy mindenféle flashbackekben felépítsék őket. Azt kell tudni róluk, hogy lehetetlen helyzettel szembesültek, és ez épp elég.

A cselekmény azonban nem szolgálja meg a kétórás játékidőt.

A film az utolsó harmadára, amint a főszereplői, kifogy a szuszból.

A lamentálás helyét átveszi a cselekvés, megkapjuk a kötelező, űrhajón kívüli ténykedést, Murphy törvényét pedig a maximumra tekerik: ami elromlik, az el is romolhat. Ez aláássa a korábbi karakterpillanatokat. Szinte igazságtalan a szereplőkkel szemben, hogy hirtelen már nem a karakterekből (vagy azok hibáiból) erednek az események, hanem látszólag megjósolhatatlan történések veszik át az irányítást. Így a megoldás sem érződik megérdemeltnek, de cserébe hatásvadász és pátoszos.

Minden hibája ellenére A potyautas mégis egy tisztességesen összerakott, okos alkotás. Rideg csöndességével, morális dilemmáival és zárt tereivel ugyan nem mutat újat, de az elemeivel jól zsonglőrködik, és a szereplői is meghálálják a karakterközpontúságot. A lendülete kifullad ugyan a végére, de a központi dilemmát érthetően, és ami fontosabb, átélhetően kezeli, anélkül, hogy ítélkező tanmesévé alakítaná.

A film a Netflixen tekinthető meg.

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés