Fókuszban Kritika

Látta a gyerekeket meghalni, hogy neked ne kelljen – A Private War

a private war

Marie Colvin haditudósítóként egész életében azért küzdött, hogy a világban zajló háborúk ne merüljenek a feledésbe. A sors kegyetlen iróniája, hogy a róla szóló A Private War épp az érdektelenség sorsára jutott.

A haditudósítás gyakorlatilag egyidős a háborúval – gondoljunk csak Homéroszra és az Íliászra. Az évek alatt persze jelentős változáson esett át, amelynek hátterében döntő részben a technika áll. Az ezredforduló után azonban valami más történt: nem egyszerűen jobbak lettek az eszközök, hanem maga a háború is más lett, annak következményei és az egész vérontás jelentősége is megváltozott. A helyszínen tartózkodó újságírók elkezdtek másról értekezni, nemcsak arról a témáról, ami miatt a háborús zónába utaztak. Hazánkban Jászberényi Sándor munkásságában fogható meg a legjobban a jelenség (Az ördög egy fekete kutya, A lélek legszebb éjszakája), Hollywood az Afganisztáni víg napjaimmal (Whisky Tango Foxtrot) reagált rá, Franciaország pedig a Girls of the Sunban foglakozott a változással. És most megérkezett Nagy-Britanniából az A Private War, amely Marie Colvin életének bemutatásával összegezni próbálja a jelenlegi helyzetet.

Marie Colvin (Rosamund Pike) ikonikus újságíró volt, részben azért, mert egyik munkája során elvesztette látását az egyik szemére. Attól kezdve egy kalózos szemtakarót hordott az arcán. Önmagában ez az egyetlen kellék rengeteg jellemzőt elárul a nőről. Utal rá, hogy mennyire hidegen hagyja a nyugati világ konvencionalizmusa, de az is egyértelmű, hogy a munkája veszélyeinek mementóját büszkén viseli az arcán.

Az A Private War a megsebesülésétől a haláláig tartó időszakot mutatja be Marie Colvin életében.

Mindkettő a munkája miatt történt. A baleset például a Srí Lanka-i polgárháborúról szóló tudósítás közben érte, meg is kapta az Év Külföldi Tudósítója díjat a brit sajtószövetségtől. Noha amerikai állampolgár volt, a The Sunday Timesnál kötött ki, 1985-től 2012-ben bekövetkezett haláláig ott is maradt. Gyakorlatilag az összes háborús zónát megjárta, az A Private War azonban a közel-keleti eseményekre koncentrál. A sérülése miatt fontos tamil polgárháborún kívül egyetlen másik háborús zónát se említ meg a film, csak olyat, ami a Líbiától Afganisztánig tartó területen belülre esik.

a private war

Az, hogy a Marie Colvin életéről szóló filmből kimaradtak a jugoszláv, a fekete-afrikai, a kelet-timori vagy a latin-amerikai konfliktusok, azért fontos, mert ez a torzítás egyértelműen rendezői döntés. A direktor ugyanis Matthew Heineman, akinek ez az első játékfilmje. Mint dokumentumfilm-rendező azonban már szinte elérte a csúcsot: 2016-ban a Cartel Landért Oscarra, a Szellemvárosért Emmy-díjra jelölték. Sőt az A Private Wart az Amerikai Rendezők Céhe (DGA) nominálta idén, így Martin Scorsesén kívül ő az egyetlen direktor, akit dokumentum- és játékfilm kategóriájában is jelölt a DGA.

Heineman személye azért kulcskérdés az A Private War értelmezésében, mert a film voltaképpen kettős fókuszú: egyrészt Marie Colvinról szól, másrészt a szír polgárháborúról. A főszereplő életét például mindig Homszhoz viszonyítják (Afganisztán, 2007 – 5 évvel Homsz előtt). A rendező maga is forgatott már a térségben dokumentumfilmet (Szellemváros), így lassan összeállt előttem a kép: ugyanaz a célja a filmmel, mint hősének a tudósítással: a közel-keleti helyzet kegyetlenségét juttatná el a nézőkhöz.

Az A Private War tehát csak részben szól Marie Colvinról.

A rendezőnek szerencséje volt: Rosamund Pike-ot sikerült leszerződtetnie az újságíró szerepére (továbbá Annie Lenoxot, mindkettejüket jelölték Gloden Globe-ra). Pike lehengerlő alakítást nyújt, játéka jóval túlmutat a puszta utánzáson, ami általában a valós személyek megformálására jellemző (pl. Eddie Redmayne A mindenség elméletében vagy most épp Rami Malek a Bohém rapszódiában). A színésznő ugyanis nem takargatja el az újságírónő negatív jellemvonásait, sőt nyers játékával mondhatni bátran bemutat a főhősüket idealizáló életrajzi filmeknek.

a private war

Fontos továbbá, hogy a főszereplő író volt. Cikkei remek lehetőséget kínáltak a kiváló párbeszédek megírásához, amelyek ténylegesen visszaköszönnek a filmben. Maga a forgatókönyv a dialógusokhoz hasonlóan szintén egy újságcikkből született (Marie Brenner: Marie Colvin’s Private War), ami szintén kiváló alapot kínál. Az A Private War a párbeszédek szintjén hihetetlen jól működik: „Láttam a halott gyerekeket, hogy neked ne kelljen” – üvölti a nő a főszerkesztőjének. Aki utána megpróbálja lecsillapítani őt, mondván: „ha te elveszíted a hitedet, akkor milyen reményünk marad nekünk, a külvilágnak?

Adottak tehát a remek párbeszédek és a kiváló színészek, az A Private War összességében valahogy mégsem tud felnőni melléjük.

Mintha Matthew Heineman csak eszközként használta volna mindezt, hogy a szíriai helyzetet bemutassa. Csakhogy a kétezertízes évek legnagyobb tanulsága éppen az, hogy a közel-keleti helyzet igazából nem érdekli a közönséget. A rendező pedig ezt nem egyszerűen nem érezte, hanem szembement a jelenséggel. A kritika elején bemutatott összes újhullámos haditudósításos film vagy regény voltaképpen erről szól. Az újságíró az élete kockáztatásával dokumentálja az eseményeket, de az olvasóját mindez nem érdekli. Ezért ő még nagyobb veszélyt keres, poszttraumatikus stressz szindrómában szenved, alkoholista lesz, olcsó örömöket talál stb. – de eredmény továbbra sincs.

Valójában ez Marie Colvin tragédiája. Meghalt azért, hogy megtudjuk, 28.000 civilt ölnek le Homszban. Mindez 7 évvel ezelőtt zajlott. És változás azóta se történt Szíriában. A mészárlás folytatódott Aleppóban, Palmürában és Hamában. A fejlett világ továbbra se avatkozott be. Ez az, amire a rendező nem tér ki az A Private Warban, mert ő maga túlságosan érintett. Mert ő még mindig hisz abban, hogy ha megmutatja a valóságot, valami változni fog a nyugati közvéleményben.

A filmben mindez leginkább abban nyilvánul meg, hogy voltaképpen nem derül ki Colvin motivációja. Mi az, ami visszahajtja ebbe az őrületbe? Helyette lenyűgöző háborús jeleneteket látunk Szíriából, összeomlott városokat, robbanó bombákat, lövéseket, haldokló gyerekeket és gyászoló anyákat. Mindez persze hozzátartozik Marie Colvin életéhez, de harmincéves újságírói pályája nem csak erről szól. Marie Colvin nem egyenlő Szíriával.

Végül az A Private War pont ugyanazt a hatást váltotta ki, mint a főhős tudósításai: közönyt. Az Egyesült Államokban alig voltak kíváncsiak a filmre, hazánkban be sem mutatják. A díjszezonban is a rendezők céhén kívül egyetlen szervezet jelölte az alkotást: a nemzetközi újságírókat tömörítő Golden Globe. Hiába tehát a haditudósítás, a világot továbbra sem érdekli a szír polgárháború. Akármennyire próbálják lenyomni a torkán.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..