Kritika

IMDb 250: Az alvilág fogságában – A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső

a ravasz, az agy és két füstölgő puskacső - Jason statham - dexter fletcher - jason flemyng - moran

Guy Ritchie bemutatkozó nagyjátékfilmje, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső rengeteg káromkodással, a brit alvilág változatos figuráival és fordulatokkal teli cselekményével vált kora meghatározó filmjévé.

Habár a gengszterfilm műfajában amerikai rendezők alkották a legnagyobbakat, a briteknek a maguk módján (saját hazájuk alvilágához és a jóval alacsonyabb költségvetéshez kreatívan igazodva) szintén sikerült minőségi filmekkel megtölteni a zsánert. Az Öld meg Cartert!, a Hosszú nagypéntek, és a Mona Lisa képesek is voltak maradandót alkotni, tehát már Guy Ritchie előtt volt egyfajta kultusza a brit gengszterfilmnek.

Az 1998-ban megjelent A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső egyik különlegessége, hogy mindenféle hangzatosság nélkül, a maga egyszerűségével készült el, de mégis egy olyan alkotás született, mely azóta alapművé vált és szintén ihletet szolgáltat számos kortárs író és rendező számára. A frissnek ható műfaji megoldások révén ráadásul kialakult Ritchie sajátos szerzői kézjegye, melyet aztán később a Blöffben tökéletesített, legutóbb pedig az Úriemberek volt az, mely markánsan a direktor első két alkotását idézte.

A Ravasz… sikerének egyik kulcsa, hogy Ritchie több kultikus film erősségét is úgy tudta interpretálni saját művébe, hogy az ne olcsó másolatnak tűnjön. A szokatlanul hosszú és karakterleíró címválasztás A Jó, a Rossz és a Csúf, valamint A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője című filmekből eredeztethető. Előbbi címében a főbb karakterek általános jellemzői, utóbbiéban pedig foglalkozásaik és szerepük közvetlenül jelenik meg. Ritchie ezen alapokat felhasználva adott szimbolikus címet, melyben a fegyver részeinek megnevezésével egy-egy főkarakter státuszára utal indirekt módon.

Az eleinte követhetetlenül szerteágazó, egymással párhuzamosan futó szálak rengeteg új információval szolgálnak. A filmben először Dudva (Jason Statham) és barátai alkotta, négyfős bandát ismerjük meg, a filmben övék a leggyakrabban látott és leginkább azonosulható csapat. Eddy (Nick Moran) egy pókerjátszmán többszázezer fontos tartozást halmoz fel, melynek visszafizetésére társaival együtt egy hét haladékot kap a maffiózó Baltás Harry-től (P. H. Moriarty). A nagyfőnök főembere, Baptista Barry (Lenny McLean) közben két másik tolvajt puskák elrablásával bíz meg, akik viszont két régebbi darabot megtartanak maguknak, majd eladják Nicknek, a görögnek (Stephen Marcus).

A két puska lényegében a történet katalizátorai, szálak fonódnak össze általuk, melyek további elképesztő véletlenek és fordulatok sorát okozzák.

A temérdek cselekményszálat, karaktert és dialógust az alkotók lassításokkal vagy képkimerevítésekkel, és egy narrátor segítségével kapcsolják össze a közérthetőség jegyében, ezzel tudatosan a kommerszebb közönségigényeket is kielégítik. Habár sok film esik abba a hibába, hogy kommentárt használva mesél el egy történetet a készítők lustasága miatt, vagy marginális részletek közlése végett, A Ravasz… azonban szükségszerűen alkalmazza a hangi annotációt, ráadásul egy stílusos, adekvát ponyvahatást is kölcsönöz vele. Azonban még az efféle könnyítések ellenére is rendkívüli odafigyelést igényel a film, nem véletlen, hogy többszöri újranézés alkalmával is képes újat nyújtani.

A szokatlan becenevekkel tarkított karakterek emlékeztetnek a Rejtő Jenő-féle figurák szintén furcsa neveire.

Külön megjegyezném, hogy Rejtő műveit már többször is filmre vitték kevés sikerrel, és noha Guy Ritchie minden bizonnyal nem ismeri a magyar író ponyváit, már ezen filmjével is bebizonyította, hogy ő talán képes lenne minőségi módon adaptálni azokat.

Visszatérve a mozgóképre, nem véletlen tartják számon Guy Ritchie-t az angol Quentin Tarantinoként. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső számos elemében a Kutyaszorítóbant és a Ponyvaregényt idézi. Rengeteg káromkodás, fekete humor, maszkulinitásukat túlbuzgón fitogtató férfiak, a történet kiszámíthatatlansága és a vérfürdőbe torkolló befejezés mind-mind a tarantinoesque jellemzői.

Dudva Ritchie alteregójaként még tesz is egy kikacsintást az amerikai gengszterfilmek iránti csodálatára, amikor a férfi a barátainak az A sebhelyesarcút dicséri.

Tarantino és Ritchie elsőfilmje is feltűnően híján van a női szereplőknek. Az alvilág mindig is férficentrikus volt, ahol a nők többnyire alárendelt szerepekhez (sztriptíztáncos, osztó) jutnak. Tudatos alkotói döntés ez, ugyanis következetesen azt a célt szolgálják, hogy a zsánert, az alvilágot leuraló, keménykedő férfiakkal akik kínzásokkal, esztelen lövöldözésekkel élik ki perverz megalomániájukat tegyék nevetségessé. A férfiközpontú alvilágnak egy fricska az a jelenet, amikor az egész addig bódult állapotban lévő Gloria (Suzy Ratner) hirtelen felkel és Rambo módjára szitává lő mindent.

A szövegelés, az egymástól eltérő cselekményszálon futó, archetipikus karakterek nagy találkozásai a Ponyvaregényben is fellelhetőek.

Guy Ritchie azonban a Tarantino-hatások ellenére sem válik posztmodern alkotóvá, sőt speciel modernista filmjegyet is hordoz magán. Ritchie ugyanis amerikai kortársával ellentétben megtartja a hagyományos lineáris elbeszélésmódot némi flashback használatával valamint a műfajkeveredés is csak minimális. A visszatekintések az alvilág hierarchiájának tetején álló karakterek brutalitásának leírásaként funkcionálnak és egy-egy kegyetlen, ámde groteszk megleckéztetést mutatnak meg.

A Ravasz… eleinte egy blöffként állítja be magát. Az elnyújtott prológus ugyanis nem egy konzekvens történettel kecsegtet. Amint viszont elénk tárja nyerő lapjait, beszippant a számos izgalmat rejtő világába. Ritchie Tarantinoval ellentétben nem emeli ki oly markánsan karaktereit és rág a szájukba irreálisan hosszú szövegeléseket, de még ennek ellenére is ütős monológokkal operál, valamint a puritán látványvilágával is képes megragadni a figyelmet, melyet aztán szolidan meghálál egy igazán lenyűgöző történettel.

A fordulatos cselekmény pedig olyannyira intelligensen építkezik, hogy még a véletlenek sorozata is abszolút hitelesnek mondható.

A Ravasz… bonyodalma a kezdeti pókerjátszma után veszi kezdetét és különbséget tesz a való élet és a játék között. A pókerben szabályok vannak, mindenki egyenrangúnak tűnik, de aki a helyszínt biztosítja, az tud csalni, ergo felsőbbrendű és garantáltan nyer. Ezzel szemben a film valóságában a főnökök gőgösségükben elfelejtik, hogy ők is bármikor elbukhatnak, ugyanis nincsenek szabályok, a rendőri szervek súlytalanok, nem látják előre ellenségeik lapjait. A Ravasz… a szerencse forgandóságának alapelvére épít, de a ravasz tervek megvalósításának lehetősége mindenki számára nyitott.

A Ravasz… megértéséhez érdemes kontextusba helyezni azt a rendező magánéletével is. Ritchie habár előkelő családból származik, kicsapongó gyerekkora alapján drogozott, tizenöt évesen befejezte a tanulmányait, mert kirúgták az iskolából elképzelhető, hogy magáénak érezte a törvényen kívüli személyek világát. Sosem tanult filmes iskolában sem, autodidakta módon fejlesztette magát és mászta meg a ranglétrát a szakmán belül. A filmben Ed egy lepukkant lakásban élő, piti bűnöző, apja viszont egy jómódú kocsmatulajdonos. Könnyen lehet, hogy Eddy és JD (Sting) apa-fia konfliktusát a rendező saját apjával való viszonya ihlette, tekintve Ritchie züllött fiatalkorát.

Ritchie mocskos gengsztervilágából sugárzik az angol városok zegzugos utcáinak, pubjainak füstös, szmogos hangulata. A környezet lepusztult, a lakások és a díszletek rondák, a ködtől minden homályos. Dudva révén pedig reflektál is erre a leamortizált közegre a film, amikor a férfi egy szamoai bárban mely elüt a környéken megszokott puboktól kikel magából, amiért egy túldíszített koktélt kap. Mindez arra enged következtetni, hogy az angol kocsmák miliője és a karakterek közötti kapcsolat oly szilárd, hogy megvet minden olyan törekvést, mely London ezen negyedét eklektikusabbá változtatná. A giccstől mentesített tér a képi világ homogenitásában is megjelenik, a szépiás, barna, sárga és szürke fakó árnyalataival.

Az őszinte, nyers dialógusokban pedig a brit humor sajátosságai, a lassítások, a karikatúraszerű karakterek jellemeiből fakadó szerencsétlenkedések, valamint a véletlenek által okozott fordulatok szolgáltatják a komikumot.

A Ravasz… számos további kreatív technikai megoldással él még. A pókerjátszma például bővelkedik az olyan különleges kameramozgásokban, mint az alulról beúszás, vagy az Ed testére stabilizált kamera, mellyel a férfi mozgását követi le közelről, ahogyan elhagyja a helyszínt. A játszma pörgősségét gyorsításokkal és tempós vágással biztosítják, továbbá a lapok eldobásánál a színészek az optika felé dobják a kártyákat, de a kép kimerevedik, mielőtt még neki repülne annak. Az efféle előre megtervezett technikai megoldások nem válnak zavaróan manírossá, sőt a hangulatos zenei aláfestéssel egy jó kedélyű, könnyed pókerparti hatását keltik. Ed bukásánál a vertigo effekt használata (aminél utómunkával még össze is mosták a képkockákat), valamint a testére rögzített kamera (mely leköveti a mozgását) a rakatnyi pénzzel való tartozás okozta sokkot hivatottak átadni.

Ezen felül is bővelkedünk a szokatlan kameraállásokban.

A Ravasz… esetében gyakori az alsó gépállás használata, főként Vinnie Jones jeleneteinél, melyekben a verőember felsőbbrendű státuszát úgy nyomatékosítják, hogy lényegében a verést elszenvedő karakter nézőpontjából látni azt.

A szoláriumos jelenetnél ráadásul mindig akkor van vágás, amikor Nagy Chris (Vinnie Jones) lecsapja a gép tetejét, ezzel egy finom átmenetet képezve a két beállítás között. Ilyen nézőpontos snitt az is, amikor a kép fejjel lefele van és Kutyát (Frank Harper) látni, ahogyan golfozik, majd a következő snittből kiderül, hogy egy embert szeretne eltalálni, aki a lábánál fellógatva szenved. Habár a felsorolt példák esetében maguk a szituációk idézik elő ezt a fajta megoldást, a rendhagyó beállítások az adott geg kiteljesedését is elősegítik.

Az elején az összes csapatot a hozzájuk illő zenével vezeti be a rendező, például a piti bűnözőket rockkal, a marihuána-termesztőket reggae-vel. A zene gyakran vezeti a nézőt, ugyanis egyes szituációk súlyát az adott dal erőssége és stílusa határozza meg.

A legtöbb zene nem túl ismert, ám a nagy leszámolás előtti felvezető montázs alatt a híres Zorba’s Dance szólal meg Nick, a görög miatt, aki az események eszkalálódásának fő felelőse.

A film mindezek miatt önellentmondásba keveredik, ugyanis míg képi világával egyneműséget, addig a számos különböző műfajú zene felvonultatásával heterogenitást tükröz.

A rendező a brit társadalomban húzódó észak-déli ellentétet is beemeli filmjébe. A déliek lenézően beszélnek az északiakról, akik látszólag más kulturális közegből jöttek. A déli és északi negatív sztereotípiákat alátámasztó karakterek pedig ironikusan világítanak rá a közöttük húzódó viszály szükségtelenségre. Ritchie célja ezzel a kiszólással az, hogy görbetükröt tartson azon britek elé, akik gyűlöletből képesek saját népük tagjait származásuk helye alapján beskatulyázni számukra alárendeltebb csoportokba.

Az alvilágban mindenki próbál erősnek és érzelemmentesnek látszani. A film habár az ügyetlenekkel is elbánik a kegyetlenebb bűnösökön végzetes elégtételt vesz. 

A baráti bajtársiasságon kívül két, egymással ellentétes módon jelennek meg az apa-fia párosok.

JD és Eddy kapcsolata viharos, JD nem sokra tartja balfék fiát, míg Nagy Chris afféle kívülállóként egészen szélsőséges módon neveli fiát az underground életre. Kettejük szoros kapcsolatának példája az a jelenet is, amikor kicsi Chrisre pisztolyt szegeznek. Ez a szekvencia azonban erős kettősséggel operál, ugyanis egy melankolikus zenével érezteti Nagy Chris lelki világát és Vinnie Jones remek alakítással adja át a fiáért aggódó apa feldúltságát, azonban a hangi és képi lassítással egyaránt elbagatellizálja a lelki kitárulkozást és csempészi bele a fekete humort egy brutális, mély érzelmi töltetű részbe is.

A Ravasz… nem csupán rendezőjének, hanem egyes színészeinek is a bemutatkozó nagyjátékfilmje volt. Jason Statham a modellkedést, Vinnie Jones pedig a futballpályát hagyta ott, hogy beindítsa színészi karrierjét, de Jason Flemyng is itt vált ismertté. Guy Ritchie univerzumának szerves részei ők, akiket később a Blöffben is játszat.

Statham karrierjének alakulását alapjaiban határozta meg A Ravasz…, ami után a bűnügyi filmek skatulyájába ragadva vált hollywoodi akciósztárrá.

Külön érdekesnek hat annak tudatában nézni eme filmet, hogy a színész karrierje a népszerűtlenségből indult egy low-budget, ámde nagyszerű filmmel, és mára már világhírnévnél tart, gagyi blockbuster szerepekkel. Szintén sokat köszönhet Ritchie debütáló filmjének a Szappant játszó Dexter Fletcher, aki később producerként (Bohém rapszódia) és rendezőként (Rocketman) is megvetette lábát Hollywoodban.

Guy Ritchie eddigi pályafutása szintén rámutat egy rendkívül érdekes analógiára. Az alacsony költségvetés egyszerű technikai megoldásokkal járt, ahogyan karakterei is piti bűnözők, akik sokat hibáznak, de feljebb szeretnének lépni a ranglétrán. Habár nem ismerhetjük egyes emberek motivációit, az igencsak feltűnő, hogy a leginkább azonosulható karakterek a rendező alteregóiként értelmezhetők, de egészen elképesztő a hasonlóság azzal kapcsolatban is, hogy egyes színészek saját karaktereikkel miféle szimbiózisban vannak.

A filmben Szappan tűnik a banda legtisztességesebb tagjának. Az őt alakító Dexter Fletcher, aki rengeteg filmes szerep után ismerte ki alaposan a szakmát és nem hamarkodta el rendezővé válásának folyamatát. De amilyen súlytalan a szerepe Ritchie filmjében és többnyire csak sodródik a csapattal, úgy olyannyira simul bele a hollywoodi rendezők és producerek sorába, mellőzve mindennemű önálló szerzőiség kialakítását.

Dudva A Ravasz… egyik legsimlisebb figurája, aki a bandán belül számos aranyköpést szolgáltat és habár nem lesz belőle vezér, folyton érezni vele kapcsolatban, hogy trágár dumáival igyekszik kompenzálni intelligenciájának hiányát. Statham a blockbuster filmszerepekre úgy éhezik, akárcsak Dudva a pénzre.

Dudva illegális utcai árusként feltehetően lopott dolgokat eladva űzi a bűnözést kicsiben, Jason Statham pedig egy olyan filmben kezdi karrierjét, ami innen-onnan összeszedett pénzekből készült el és még forgalmazót is igen nehezen találtak hozzá.

A nyitójelenetben Dudva hiába próbálja meggyőzni az érdeklődő tömeget, hogy vegyék az áruját, csupán a figyelmüket ragadja meg, azonban Eddy vesz tőle valamit, ami beindítja a csordaszellemet. Tehát hiába a frappáns szöveg, Dudvának Edre segítségére volt szüksége, hogy beinduljon az üzlet, akárcsak Stathamnak Guy Ritchie-re, hogy általa beindítsa filmes karrierjét.

Az összefogást pedig egyben közös és személy cél vezérelte. Ed tudja, hogy Dudva nélkül nem lenne meg egyhamar a pénz a pókerre, Dudva pedig tudja, hogy Ed nélkül esélye sincs a gyors meggazdagodásra. Az egészet tehát áthatja a kapzsiság, hogy a férfiak mindent azonnal akarnak. A nyitott befejezés miatt nem derül ki, hogy elérik-e a céljukat, de a való életben már tudjuk, hogy a Ritchie-Statham társulás elég gyakori és többnyire gyümölcsöző számukra.

Már a Blöffben érkezett a népszerűségből fakadó haszon a világsztárok szerepeltetésével. Guy Ritchie felemelkedése önazonos módon jelen van filmjeiben, melyek a produkciós költségvetések növekedésével orientálódtak egyre inkább a közönség igényeinek kielégítésére. A kisstílű dzsekis bűnözők és pitiáner ügyeik helyére, öltönyös profik, gazdag gazemberek és grandiózus feladatok kerültek, melyekben a tucat akciófilmekre jellemzően a világbéke megőrzése a cél.

Habár a Blöff hozta el számára a világsikert, A Ravasz… volt az, amiben lefektette azokat az alapokat, melyek nélkül nem lett volna még szórakoztatóbb a második filmje, melyben már kiforrott, nagy sztárokkal karöltve remekelt és ismerték el világszerte író-rendezői tehetségét. Brad Pitt maga jelentkezett be Guy Ritchie-nél, miután látta az első filmjét, így kétség sem fér hozzá, hogy kiváló referenciamunkát alkotott a direktor. Hogy mennyire túlmutat önmagán A Ravasz…, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy többek között Martin McDonaghra (Erőszakik), William Monahanre (London Boulevard) vagy épp Ritchie volt producerére, Matthew Vaughnra (Torta) is inspirálóan hatott.

A nagy közönségsiker és az igényes forgatókönyv ellenére azonban A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőnek nincs igazán releváns üzenete.

Hiába szól a bajtársiasságról, a gyengédség nélküli apa-fia kapcsolatokról, a tisztességtelen játszmákról, a szerencsejáték-függőségről, mert számottevően nem mond újat a bűnről és annak világáról, főként nem veti meg azt. Sőt szándékosan kihagyja vagy gyorsan átpörgeti egyes konfliktusok érzelmi súlyát. Például az Eddynek szabott egyhetes határidő nagy feszültséget teremt, mivel Eddy apjának kocsmája a tét. A konfliktus eszkalálódása helyett a fókusz azonban más karakterekre is egyaránt áthelyeződik, így nem kap elég mélységet a cselekmény ezen vonulata.

Világképét tekintve tehát nagyon acélos film, de a lezárás csak nyomokban tartalmaz értékelhető mondanivalót, sokkal inkább az ütős gegre megy rá. A nyitott befejezés azt üzeni, hogy a kapzsiság kétélű fegyver, de sosem tudni, hogy megéri-e a kockázatot. Az igazán nagy jutalom azt illeti, akit nem bolondít meg a pénz és képes valamennyire megőrizni korrektségét, minél távolabb állva a főbb erőszakos eseményektől.

 A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső túlélte a feminizmus radikális ágának villámcsapásait is.

Guy Ritchie elsőfilmje világmegváltó gondolatok nélkül, természetesnek ható játékossággal, a londoni alvilág miliőjéhez hű eklatáns alakításokkal reformálta meg az angol gengszterfilm műfaját és ért fel a kultuszfilmek sorába.

Antalovics Dániel

Antalovics Dániel az EKKE mozgóképkultúra és média szakán tanulta a filmkészítés fortélyait. A lélektelen filmeket megveti. Kedvencei a szürreális, a disztópikus és a társadalmi problémákat feszegető filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!