Kritika

IMDb 250: Talán a legjobb – A remény rabjai

Vannak alkotások, amelyeknek nehéz megállapítani a kvalitásait, még ha minőségi darabnak is véljük. Vannak olyanok, amelyekhez az utókor presztízst társít, így azt nehéz meghatározni, hogy vajon az túlzó-e. És vannak olyanok, mint A remény rabjai, amelyet sokan a legjobbnak tartanak és piszok nehéz kérdés elé állít; valóban az? Talán. De miért? 

Ezek a világ legjobb filmjei? IMDb top 250 sorozatunkban végigvesszük az IMDb filmes adatbázis legjobbra értékelt darabjait. Célunk a hagyományos filmkritikán túl a recepció- és hatástörténet elemzése, illetve az aktuális szempontok érvényesítése is.

1982. augusztus 27. Stephen King rendhagyó kötete, a Different Seasons elfoglalja a könyvesboltok polcait. 1994. szeptember 23. Az amerikai mozik műsorára tűzik a kisregény-gyűjtemény egyik darabja, A remény rabjai filmváltozatát. 2008. augusztus 10. Egy hosszas versengés eddigi csúcspontja; Frank Darabont filmje megelőzi Coppoláét, A keresztapa leszorult a világ elsőszámú mozis oldalának, az IMDb (Internet Movie Database) Top 250-es listájának trónjáról. Nézzük, mi mindenen ment keresztül és hogyan abszolválta a nehézségeket a popkultúra egyik legismertebb filmje!

 

Nem akarásnak nyögés a vége?

King mindig is a horrorregényeiből akart megélni, és nem bánta, hogy beskatulyázták, emellett nem szerette a kisregény műfaját. Ez az epikai alkonyzóna, valahol az elbeszélés és a regény határán lavírozó zsáner szerinte egy kritikus mezsgye az írók számára, ugyanis amint átlépi a novella terjedelmét, vészesen közel kerül a regény országához, a szavak száma pedig megbéklyózza az alkotót. Bár olyan klasszikusokat szokás jegyezni a műfajban, mint Orwell Állatfarmja vagy a Kingre nagy hatással bíró lovecrafti kozmikus horror és John Steinbeck Egerek és emberek című műve, ő üzleti szempontból mégsem tartotta kifizetődőnek az ilyen jellegű írásokat.

King viszont egy ponton rá akart viszont cáfolni a károgókra (akikből ma is akad bőven), miszerint sabloníró. Valami kevésbé horrorisztikusat is alkotni kívánt, de nagyregényben ezeket a történeteket nem tudta kivitelezni a fentebb említett aggályai miatt. Így született meg a Different Seasons négy felvonása egy-egy fő mű után. 

Az Állj ki mellettem! a Borzalmak városa, A jó tanuló a Ragyogás, A légzőgyakorlat A tűzgyújtó, A remény rabjai pedig a Holtsáv „tankban maradt üzemanyaga”. 

Ezekben a kisebb lélegzetvételű történetekben megmutatta, hogy tud ő más is lenni – ahogyan azt a cím is mutatja – és képes bármiféle természetfeletti erő, rémalak hadba hívása nélkül megragadni az emberi félelmet. King nagyon tudatos író. Tudja, miben teljesedik ki – a horrorban, korlátok nélkül. Ám azt is tudja, hogy ez a horror honnan ered: az esendő lélek legmélyéről, ami egy magát ártatlannak valló, egyszerű ember minimum három fronton elinduló gyászfolyamába torkollik. Ő a Shawshank-i Állami Fegyház legfrissebb húsa, Andy Dufrense és az ő cellába zárt elméje. 

 

Egy más évszak

Feleségének hosszú ideje viszonya volt, a terhei alatt mentálisan megbomló bankár motivációja a napnál is világosabb. A meggyilkolt bűnös párért kétszeres életfogytiglan a jussa, csakhogy nem ő követte el a bűntényt. Andy-nek meg kell tanulnia sorstársaival bánni, még akkor is, ha a börtön falai között megtébolyult „nővérek” ( túlfűtött, heteroszexuális férfiak) játékszerévé válik. Az évek során megedződő férfi előbb szociális gátlásait vetkőzi le és barátkozik össze Reddel, a börtöncsempésszel, később a társadalmi normáját meghazudtolva smasszerek és igazgatók adóügyi védnökévé avanzsál, végül a legnagyobb spílerként végzi be börtönbüntetését. 

Andy Dufrense poklában a bürokrácia a Sátán, aki előírja az ártatlanok bűnhődését. Földi helytartója az aktuális börtönigazgató, aki ellehetetleníti az ártatlanság vélelmét. Vezeklése a több évtizednyi sitt, ahol az életben maradás érdekében elveszti ártatlanságát. 

Az elbeszélés narrátora Ellis Boyd Redding, a háromszoros életfogytiglanját töltő beszerző mester. Red Andy tökéletes ellentéte; bűnös és reményvesztett. Szándékos emberölésért került börtönbe, mégis többször is kérvényezhette feltételes szabadlábra helyezését. Ha indult a dutyidili, ő sosem volt aktív résztvevője, így meg is kapja jussul a szabadságát, majd jogi értelemben ismét bűnössé válik. 

Dufrense és Red hiánytalanul egészítik ki egymást, emiatt számít ez a kisregény King írói zsenije mintapéldájának. Az eposzi méreteket öltő horrorok árnyékában alig 150 oldalon képes nem csak egy, de rögtön kettő karakterdráma felgöngyölítésére. Andy, a látszólagos főhős csupán eszköz Red, a látszólagos másodhegedűs sorsának beteljesülésében. Eszköz, amivel értelmet nyer a cím; The Shawshank Redemption (megváltás). 

 

Csillag születik

King úgy tartotta, hogy az egyik legkevésbé mozikompatibilis története A remény rabjai, hiszen kis terjedelme ellenére több, mint 30 évet ölel fel a cselekménye, és erősen narrációközpontú. Red nyelvi eszköztára, magyarázatai és a másodkézből nyert információinak színezése a regény sorvezetője. Ez mégsem tántorította el a korábban egy King-novellát (The Woman in the Room) már adaptáló Frank Darabontot attól, hogy forgatókönyvet írjon belőle.

Az akkor még gyerekcipőben járó, King gyakran használt helységnevét viselő Castle Rock Entertainment meglátta a potenciált a forgatókönyvében, a sors malma pedig elkezdett őrölni. A gyűjtemény másik történetét, az Állj ki mellettem!-et 1986-ban Oscar-gáláig juttató Rob Reinert kérte fel a stúdió a rendezői székbe. 

Mára legendássá lett az anekdota: az írói tapasztalattal alig, rendezőivel pedig egyáltalán nem rendelkező Darabont kikötötte, hogy csak akkor állapodnak meg, ha ő maga dirigálhat. A stúdió és Reiner ahelyett, hogy elhajtotta volna, teljes mellszélességgel állt mögé. Így került két tehetséges, első Oscar-jelölésüket szerző, ma már a szakma krémjébe tartozó művész, Roger Deakins a kamera, Thomas Newman pedig a kottatartó mögé. Leginkább az a módi, hogy A remény rabjait Tim Robbins (Andy) és Morgan Freeman (Red) letaglózó alakításaival azonosítjuk, de a két mester nélkül ez a film nem az lenne, ami, és nem ott lenne, ahol. 

Deakins szimbolikus képei tudat alatt hatnak. Hőseink utolsó dialógusa közben a reményről szónokló Andy angyali fényárba magasodik az árnyékba vesző, a remény veszélyes mivoltát hirdető Red fölé. Newman szólamai pedig bőr alá kúsznak és lyukat ütnek az ember szívébe. A klasszikus kíséret mellett country, folk és swing betétek is hallhatók, miközben témája a lágy melankóliából az akción át már-már horrorba hajlik, akár egyetlen zeneszám alatt. 

A remény rabjai azt a fajta élményét adja, ami miatt a hetedik művészet létrejött: a szórakozás kultúráját. 

Nincs hiba a gépezetben, minden olyannak látszik és hangzik, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Ha valakinek efelől kétsége volna, tekintse meg ezt az egyetlen percet, amelyben manifesztálódik kép, hang és a vágói munka elegyének ereje. 

Ami pedig ezután következik, spoiler-veszélyes. 

 

Itt mindenki ártatlan

Minden egyes képkocka és hangmozaik fontos és csodás. Egy végtelennek tűnő, jót és rosszat mentálisan egyaránt megtépázó utazás végén a dühében dobálózó Norton igazgató (Bob Gunton) arcán a téboly nyers rettegésbe csap át, amint a kavics egyre messzebbről érkező kopogása felfedi az igazságot. Racquel Welch posztere mögötti alagútba kukkantva felcsendül az And That Right Soon, Andy télakja pedig, nos, filmtörténet. 

Persze mutathatnak szépen a kirakós darabjai és még passzolhatnak is egymáshoz, ha a minta nem rajzolódik ki, fabatkát sem érnek. Nagyon sok múlt azon, hogy az író-rendező hogyan jeleskedik arányérzék terén. A stáb és az alkotók egyöntetű véleménye szerint a valaha volt legjobb forgatókönyvet szállította.

Darabont a velejénél ragadta meg A remény rabjai kulcsmomentumait, amelyek King regényének erejét adják. 

Sokszor említik, hogy azért ilyen jó ez a film, mert nagyon precízen követi King sorait, alig változtat a történet alakulásán, pedig ez valótlanság. Darabont két jelentősebb mellékszereplő esetében is megcsavarta sorsuk alakulását és noha mindkét esetben azonos a cél, a megtett út mégis teljesen más. 

Brooks (James Whitmore) személyesíti meg a történet egyik szívszorító igazságát, az intézményfüggőséget. Az élete java részét Shawshank-ben töltötte, számára ez az otthon, a biztonságot nyújtó pajzs a hosszú évtizedek alatt felismerhetetlenné vált külvilággal szemben. Nem akar elmenni, mégis szabadlábra helyezik, nem találja a helyét a zsúfolt utcákon. Red úgy fogalmaz: 

„Itt kiismeri magát. Idebenn ő egy fontos ember…odakinn egy senki. Csak egy remegő kezű, elfuserált sittes.”

King regényében egy idősek otthonában távozik el anélkül, hogy nyomot hagyna a világban, Darabont filmjében viszont önkezűleg vet véget az életének, rést ütve egykori rabtársai, barátai, a családja lelkén. Aprónak tűnő változtatás, mégis oly fontos, hiszen egyfelől a cselekmény is máshogyan csordogál tovább, másfelől pedig tragikus hőssé tesz egy szürke epizódszereplőt.

Ahelyett, hogy a másik sorsról is lerántanám a leplet, jöjjön egy másik példája annak, hogy Darabont elemi szinten ismerte az alapművet és annak súlypontjait. A tetőn dolgozó rabok Andy jóvoltából sörhöz jutnak, munka közben ihatják meg, fegyőrök gyűrűjében. Egyetlen kifejezést változtatott meg Darabont; az eredeti húgymeleg jelzőt jéghidegre. A sör maga a szabadságot jelöli, a jelző azonban egyfajta függési viszonyt evolvál szabad akarattá. Hiszen ki az, aki szándékosan iszik meleg sört? 

Az ilyen pillanatok miatt olyan erős A remény rabjai, és ez Darabontnak köszönhető. Ráérzett, miképpen lehet fokozni a drámát úgy, hogy sokkalta bátrabb, végletesebb legyen King emocionálisan kevésbé hatásos eredetijénél, de anélkül, hogy a funkcióját elveszítené és öncélúvá válna. 

 

A remény veszélyes dolog

Egy egekig magasztalt és ekkora presztízzsel bíró film esetében könnyű elfeledni, hogy semmi sem tökéletes. Még A remény rabjainak is vannak hibái, igaz, kevés és súrolják a szubjektivitás határát, de vannak. Főleg a regény olvasatában tűnik fel, hogy elég keveset tudunk meg a börtönmiliőről és annak lakóiról. Brooks-on kívül, szerepéből adódóan csak Tommy (Gil Bellows) karaktere, Andy tanítványa határolódik el jellemábrájában élesen a többi fegyenctől, akik egy nagy masszaként léteznek. 

Fokozódik a hiányérzetem, ha arra gondolok, milyen csekély hangsúlyt kap a sötétzárka, ahová Andyt zárták rossz magaviseletért. Alig néhány perc alatt lezongorázzák a hosszú heteket, amik mintha nyom nélkül szálltak volna tova. Persze, borostát eresztett, sápadtabb és megjelennek az őszül, de nem kap hangsúlyt Andy legnagyobb csodatétele: az, hogy nem tört össze mentálisan. 

Apró hiátusok, amiket bőven kitölt a többi pozitívum. Egyvalami azonban vitán felül áll, legyen szó rajongó vagy utáló véleményéről; A remény rabjai, hiába az impulzivabb átírás, végtelenül naiv és biztonságos. 

Egy olyan konklúziót vetít előre, amely a tónusából és az eszközkészletéből már előre sejthető, de legalábbis várható. Red regénybeli magyarázatainak hiányában Andy átlendülése a mentális-fizikális sorscsapásokon túlzottan zökkenőmentesnek hat. Robbins maga is elzárkózott attól, hogy a karaktere egy Jézus-szerep volna, mégis csoda az, amit ő véghez visz. Hogy nem vették észre, min ügyködik? Hogy nem keltette fel különös viselkedése a vezetők figyelmét? Hogy tudott őrizetlenül maradni bizonyos helyzetekben?

A megválaszolatlan kérdések mellé egy erősen idealizált környezet társul. Csalókat, erőszaktevőket és gyilkosokat éltetünk a rabok soraiban, mert nyoma sincs a gonoszságuk legapróbb jelének sem. Persze ott vannak az Andyt kizsákmányoló nővérek, de az őrületüket a helyzetük szülte. Redékről lemállik a bűnös jelző, jószerivel azt sem tudjuk meg, egyáltalán miért elítéltek. A remény rabjai idealizál, de nem a bűnt, hanem azt, hogy még a vétkesek is emberek, akik már bűnhődtek – és még fognak is elég sokat a lelkükben – a bűneikért és készek jobbá lenni. Tényleg olyan nagy hiba a naivitás? 

 

Érdemtelen bukás, érdemtelen siker?

A remény rabjai 25 millió dollárból készült és még nullszaldósra sem tudta feltornázni magát, egy raklapnyi marketing-fiaskónak „köszönhetően”.

Morgan Freeman szerint a probléma gyökere rögtön a cím. A The Shawshank Redemption felirat nem adott kapaszkodót az érdeklődőknek és még kiejthetetlen is volt. Darabont maga is elismerte, hogy nehezen értelmezhető, ezen pedig az sem segített, hogy megvágta az eredetit, ami Rita Hayworth and The Shawshank Redemption volt. A besorolás is fejtörést okozhatott a nézők körében. R-besorolással került forgalomba, vagyis lehetett tudni, hogy verbális és testi erőszakot tartalmaz, de az is ismert volt, hogy egy börtöndráma. Alkalmazva a nemi identitások alapvetéseit, a nőket kevésbé érdeklik a durva börtönfilmek, a férfiakat pedig a dráma – a „két szék között a padlóra” tipikus esete. 

A kegyelemdöfést az vitte be, hogy 1994. október 14-én került globális forgalmazásba, akárcsak a Ponyvaregény, ráadásul a Forrest Gump több mint 40 hetes mozis szuperkarrierje közepén. Előbbi esetében egy ifjú direktor sztárokkal tűzdelt gengszterfilmjéért állhattak sorba a jegyvásárlók, másik esetben pedig az amerikai politika viszontagságos évtizedeibe ágyazott romantikus filmért egy friss Oscar-díjas aranyifjúval és egy befutott rendezővel az élen. A remény rabjai két olyan címmel mérkőzött meg, amelyeknek jóval nagyobb volt a felvevőpiaca. 

A két dudás nem fér meg egy csárdában-elv alapján egy harmadiknak esélye sincs. Pláne egy, a legszélesebb nézőkör számára maximum közepesen ismert stábbal abban az időben, amikor még nem épült Morgan Freeman köré Isten-kultusz. Noha a nézőket hidegen hagyta, a szakma imádta, aminek jussa 7 jelölés lett a 67. Oscar-díjátadón, és még egy esély a pénztáraknál. Bár így sem lett sikersztori, annyi pénzt és nézőt még össze tudott szedni, hogy jó befektetés legyen az otthoni (VHS, DVD) terjesztés. 

A remény rabjai az otthonainkban vált népmesévé, több millió példányban kelt el, szájról szájra terjedt, az internet és a korlátlan hozzáférhetőség korának beköszöntével a filmtörténet legkedveltebb filmje lett.

Az IMDb trónjának megszerzését azonban, akárcsak a mozis bukását, külső tényezők is befolyásolták. A cikkem írása idején 2.469.400 szavazat érkezett, amelyből közel 1 millió 400 ezer maximális pontszámot adott. Azt a 37 ezer felhasználót, akik szerint karó a film, nem tekintem valós bírának, de kulcsfontosságúak az értelmezés szempontjából. 

Eddig csupán négy másik film volt képes uralni a listát; A Gyűrűk Ura – A Gyűrű Szövetsége, a Csillagok háborúja, A sötét lovag és A keresztapa. Árulkodó az is, hogy amióta felkerült, soha nem csúszott a negyedik hely alá, vagyis nem egy időszakos hype-hullámról van szó. 1999 és 2008 között azonban képtelen volt letaszítani a trónról Don Corleonét, ám ekkor bevágtatott egy sötét lovag és a feje tetejére állította a modern filmkultúrát.

Rövid idő alatt elképesztő méretet öltött a rajongás, amiben Heath Ledger halála is katalizátor volt. Ekkorra az IMDb már popkulturális jelenséggé vált, fanatikusok nem csekély tábora pedig úgy gondolta, tarthatatlan, hogy nem A sötét lovag vezeti a listát. A keresztapa egy hasonló rajongói attitűd elszenvedője volt, mint 2018-ban Az utolsó Jedik a másik nagy agglomerátor oldal, a Rotten Tomatoes kapcsán. 

A felhasználók annyi „gyűlöletvoksot” adtak a maffiaeposzra, hogy Batman fénysebességgel ugrott az élre. A hype azonban lassan elcsendesedett, és az újabb értékelések már jóval racionálisabban szemlézték a két filmet. A remény rabjai mindeközben egyre több filmszerető szívét melengette meg, a stabilan érkező maximális pontszámok jóvoltából pedig köszönte szépen, nevető harmadikként ült fel a trónra, ahonnan azóta sem hajlandó elmozdulni. 

Film és főhőse között különös analógia húzódik. Az ember, akit a körülmények vittek pokolba, megannyi év során a jó magaviselet sem volt elég a felemelkedéséhez, ami végül a jó helyzetkihasználásnak köszönhetően mégis bekövetkezik. 

A remény rabjai amennyire egyszerűnek tűnik, annál összetettebb film, mind önnön, mind recepciótörténetében. 

Lehetne még bőven mit mondani róla, de a leglényegesebb kérdés továbbra is az; tényleg ez a legjobb film? Talán, de azt bízton állíthatom, hogy ekkora szívű filmmel még nem találkoztam. Vállaltan naiv, tökéletesen kivitelezett film, erős szociokritikával. 

Érvényességét, szavatosságát leginkább mégis a lelke garantálja, ami mindvégig tiszta marad. Lehetne erőszakos, letargikus vagy nyers – egy börtönfilmhez az egyébként is jobban passzolna. Darabont  azonban egy olyan filmet akart készíteni, amihez az ember kortól és nemtől, történelmi időszaktól függetlenül tud kapcsolódni. Mert arról szól, ami örökérvényű – az akaraterőről, az igaz barátságról és arról, ami a miénk és soha nem vehetnek el tőlünk; a reményről. Andy Dufresne meséje fontos alkotás, olyan üzenettel, amit mindenkinek meg kellene tapasztalnia, mert „a remény nagyon jó dolog, talán a legjobbak egyike, és a jó dolgok soha nem halnak meg, amint a rosszak sem élnek örökké”.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés