Michael Grandage queer drámája, A rendőröm (My Policeman) rengeteg lehetőséget teremt, ám sorra kihagyja a bennük rejlő lehetőséget. A jó szándék végig ott van, de a mélységek helyett unalomvölgyek, didaktikus tartalom pereg és végül a melegszerelem abc-je rajzolódik ki a vásznon.
Michael Grandage 2016-ban mutatkozott be rendezőként a Genius című életrajzi drámával, ami szintén egy adaptáció. Idén Bethan Roberts regényét vette alapul, amelyből Ron Nyswaner gyúrt forgatókönyvet. A történetet három ember közti dinamika mozgatja, akiket Harry Styles, David Dawson és Emma Corrin testesítenek meg. A két idősík egy hosszú visszaemlékezésből adódik, a történet jelenkorából az ötvenes évek Angliájába ugrunk vissza, amikor a homoszexualitás bűncselekménynek számított és börtönbüntetéssel torolták meg a bűnelkövetőket. Ezért is különösen érzékletes választás, hogy a főszereplő, Tom, maga is rendőr, aki kollégáival üldözi azokat, amilyen ő maga is. A film szerelmi hármasa a múzeumban dolgozó Patrick, Tom és Marion között feszül. Kezdetben úgy tűnik, Marion és Patrick mozognak igazán egy síkon, rajongásuk a művészetekért messze túlnő Tom érdeklődésén, valódi szenvedély azonban nem köztük lángol, még annak ellenére sem, hogy végül összeházasodnak.
A titkok, a be nem vallott érzések, a teljes önfelvállalás hiánya rengeteg átgondolnivalót tartogat 40 évvel később is.
Ebbe a folyamatba kívánja bevonni a rendező a nézőket. Csakhogy a gondolatfelvetések vázlatosak, elnagyoltak, helyenként felszínesek maradnak. A film látszólag bejár egy ívet, de valójában nem sokkal jut előrébb a téma művészi vagy gondolati feldolgozását illetően.
A rendőröm néhol kellemesen csendes és szemlélődő, az ötvenes évek díszletei, hangulata izgalmas párhuzam korunk mindennapjaival. Szinte hihetetlenek a jelenetek, amikor a rendőrség üvöltve rohan rá az éjszaka rajtakapott meleg párra, kontraképnek pedig ott a bolti jelenet, ahol egy melegpár hétköznapi pillanatait kaphatjuk el, a természetesség valós könnyedségével. Ez önmagában egy ideatörténeti lecke, de Michael Grandage nem áll meg a szemlélődésnél, olykor-olykor mondatokat helyez szereplői szájába, amitől az amúgy is sokszor nem túl életszerű dialógusok kínosan didaktikussá, közhelyessé válnak. Ami azért nagy kár, mert a film története rengeteg feszültséget, kérdést rejt magában. A rendező érezhetően próbálja megszerettetni, megértetni mindannyiuk érzését, de mégsem fejti ki igazán egyikőjük rezdüléseit sem.
A felszínes lélektannal azonban erősen szembemegy az explicit szexualitás.
Míg Luca Guadagnino Szólíts a neveden című drámájában tapintható az érzékenység, az atmoszféra is, A rendőröm akkor a legkifejezőbb, amikor a titkos együttléteket jeleníti meg, ami egy ennyire tartózkodó és edukációs hangulatú filmben erősen kontrasztos.
De nem csak a forgatókönyv áll gyenge lábakon, Harry Styles főszereplőként sem igazán tudja magára venni a film súlyát. Azon túl, hogy valóban jól néz ki, s ezt a film több nézőpontból is kihangsúlyozza – Marion és Patrick is megbámulja a maga módján –, nem igazán tud erőt vinni a játékba. De talán nem a színészek hibája, hogy ennyire kidolgozatlan karaktereket próbálnak életre kelteni igen kevés sikerrel,
szinte egyikőjükről sem tudunk meg semmit a foglalkozásukon és a szexuális identitásukon kívül.
A film mindkét fordulópontja, rejtélye pedig egyaránt kínosan túlnarrált, túlmagyarázott. Talán Michael Grandage nagyon igyekezett, hogy biztosan mindenki megértse a történetét, ám ettől is a didaktikus jelleg erősödik, ami egyáltalán nem tesz jót sem a filmnek, sem a témának, amiről szólni kíván. És ez azért sajnálatos, mert adott volt egy érdekes alkotás lehetősége, ami mondanivalót, gondolatokat hordoz, s ha még helyenként felvillan is a szándék, a megvalósítás nem teljesíti be a reményeket. Ebben a témában számos érzékenyebb hang megszólalt már, hiába lett még egy a listán, nem igazán adott hozzájuk újat.
