Kritika

Korrupt fogaskerékből mindent ledöntő szabotőr – A rendszer

Rodrigo Sorogoyen spanyol filmje, A rendszer nemcsak egy feszes, intenzív és lehengerlő alakításokkal teli politikai thriller, hanem jogos haraggal teli vádirat is a mindent megfojtó korrupció és kizsákmányolás ellen, amivel bármelyik ország nézője könnyen azonosulhat.

Az első képsorok mindent meghatároznak: egy öltönyös férfi áll a tengerparton, mobillal a kezében, türelmetlenül várva, hogy a vonal túlsó oldalán felvegyék a hívást, majd mikor újra csak kicseng, megfordul és széles lépésekkel megindul vissza a közeli étterembe. A kamera szorosan követi, ráragad, miközben Olivier Arson elsőre idegenül ható, elektronikus zenéje egyre ütemesebb és hangosabb lesz. Még nem tudjuk, ki ez az ember, ki után telefonált, de érezzük, hogy az ő személyes sorsa lesz a középpontban. Egyedül, csak magára számítva lépdel, akár az egész világ ellen. De nem csak egy személyes sorsot követhetünk végig a film két órája alatt, a főszereplő bukástörténetén keresztül bepillantást nyerhetünk egy olyan világba, ahol mindent hátsó alkuk, bizalmas megbeszélések, zsarolások és fenyegető szavak irányítanak. A politika bugyraiba.

A férfit Manuelnek (Antonio de la Torre) hívják: egy befolyásos és karizmatikus politikus, és maximálisan ki is élvezi munkája előnyeit. Sikeres karrier, gazdagság, jó élet a feleségével és a lányával, partik és vacsorák a szűk haveri körrel, ahol jóízűen kiröhögik a tévében felszólaló, újonnan kinevezett, korrupció ellen harcoló államügyészt. Utóbbi tettük kulcsfontosságú mozzanat, ugyanis

Manuel és barátai nemcsak sikeresek és gazdagok, de egyben tetőtől talpig korruptak is, évek óta intézik piszkos pénzügyleteiket, amikből megszedték magukat.

Viszont az ilyen élet egy folyamatos tánc a penge élén, egy kártyavár, amit az igazság szele könnyen ledönthet.

Sorogoyen pedig nem lacafacázik, az első dominót már a tizenötödik perc környékén ledönti: Manuel egyik barátját korrupció gyanújával letartóztatják. Ami azt jelenti, hogy valaki a belső körből köpött a sajtónak vagy a rendőrségnek. Manuel azonnal a forrás után kezd nyomozni, de a következő dominó már őrá dől: egy kompromittáló hangfelvétel egy bizalmas beszélgetésről. A lavina megindul: rendőrségi eljárás, házkutatás, a párt legfőbb vezetői személyesen közlik vele, hogy jobb, ha elviszi a balhét, és nem ránt másokat magával. De Manuel nem hajlandó áldozati bárányt játszani, hanem személyesen kezdi gyűjteni a bizonyítékokat azokról az emberekről, akik egykor bajtársai voltak. Magát mentő bosszúhadjáratával ironikus módon a rendszer egyik fogaskerekeként fedi fel a politikai szervezet évtizedekre visszanyúló romlottságát.

A politikai thrillerek alapvetően erősen párbeszéd központúak, de a rendezés ügyesen kikerüli azt a csapdát, hogy a téma szárazzá vagy unalmassá tegye a filmet, és még az is képes legyen élvezni, aki alapvetően nincs teljesen képben azokkal a kaotikus viszonyokkal, amik Spanyolországban jelentkeztek az elmúlt évtizedben. A folyamatosan Manuelt követő kézi kamera, a flippergolyó módra pörgő dialógusok egyfajta dokumentarista hangulatot kölcsönöznek a látottaknak – nemcsak halljuk, de szinte mi is ott vagyunk az összes mocskos alkunál, kiderülő titkoknál. Ugyanakkor az atmoszférikus fényviszonyok (főleg az éjszakai jelenetekben), a film zakatoló tempója (amit Arson órakattogáshoz hasonló zenéje csak tovább fokoz), mégis ad egy stílust, mozgóképes eleganciát A rendszernek.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy egyszerre képes szinte banálisan mindennapinak, ugyanakkor hátborzongatóan kiterjedtnek, megfoghatatlannak és legyőzhetetlennek mutatni az országot behálózó korrupciót.

Embereket látunk, akik a lélegzetvételhez hasonló természetességgel sikkasztottak, hazudtak, loptak évekig, aztán mikor a fejükre dől a kártyavár, egymást próbálják sarokba szorítani a titkokkal.

De az egyénnek sincs sok szava, a párt mindenek fölött áll, ha el kell vinni a balhét. Ellenkező esetben könnyen bekövetkezhet egy végzetes „baleset”, ami gondoskodik róla, hogy az illető soha többé ne beszéljen. A folyamatos fenyegetettség hangulata az, ami végig jelen van a filmben, az utolsó percekre már egy üres hotelszobát se érez biztonságosnak a néző.

Viszont felvetődik az a kérdés, vajon miként tudunk azonosulni egy olyan főszereplővel, aki maga is évtizedekig éltette a rendszert, kiélvezte ennek minden hasznát és bár az igazság fontosságáról beszél, tetteit inkább a bosszú és önmaga felmentése motiválja. Az biztos, hogy Antonio de la Torre elképesztően erőteljes alakítása nélkül nagyon nehéz dolga lenne a filmeseknek.

A veterán spanyol színész még a 2018-as Goya-díjat is elnyerte itteni teljesítményéért, és jó okkal.

Manuel figurája egyszerre simulékony, karizmatikus, visszataszítóan álszent, ugyanakkor hidegvérű és még a legforróbb helyzetekben is képes leleményesen feltalálni magát. A film csúcsjeleneteiben másodpercek alatt képes a sarokba szorítottságból kitörni és sakkban tartani a másikat. Úgy játszik mások érzelmeivel és titkaival, mint macska az egérrel.

Bár Manuel valamilyen úton-módon megpróbál váltságot keresni korábbi tetteiért, az alkotók elég okosak ahhoz, hogy ne faragjanak belőle túlságosan pozitív hőst. Ambivalens módon egyszerre érzünk iránta szánalmat, de mégis szorítunk neki, hogy magával rántson mindenkit és mindent, ami életben tartja a politikai gépezetet. Sorogoyen nem kíván finoman üzenni, hanem látványosan és hangosan, ha kell szereplőivel mondatja ki mindazt, amire gondolhatunk a film nézése közben. Ez leglátványosabban a befejezésben jelentkezik, amikor egymásnak ütköznek a nézőpontok, a kérdések, de teljesen egyenes választ nem kapunk. Zavarba ejtő, unortodox végkifejletbe torkollik A rendszer, ami egyszerre bátor, bár kissé didaktikus és szájbarágós (ami egyébként nem mondható el a film egészéről).

Sorogoyen filmje egy specifikus országban játszódik, de üzenete, a morális romlottság szenvtelen ábrázolásmódja és hangneme univerzális filmélménnyé teszi A rendszert. Nem kell profi forgatókönyvírónak lenni ahhoz, hogy figurákat találjunk, mint Manuel, és olyan jelenségekről halljunk, amik a filmben vannak. Elég olvasni a napi újságot, böngészni az internetet, beszélgetni emberekkel, megnézni egy-egy valós botrányra épülő mozgóképet (The Laundromat). Ez a világ, amiben élünk, aminek része vagyunk, és ami ellen nem is tehetünk sokat. De a kicsi is több, mint a semmi.

 

A film az HBO GO kínálatában elérhető.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya