Fókuszban Kritika

A sterilitás diszkrét bája – Anon

Sokat ígért az Anon, Andrew Niccol Clive Owen és Amanda Seyfried főszereplésével forgatott technoutópiája, de sajnos nem tudta beváltatni a hozzá fűzött reményeket. A csodálatos eleganciával és sokszor már káros távolságtartással elkészített alkotás a csillogó felszín alatt csak közhelyeket takart az állandó megfigyelés alatt álló világról. 

Andrew Niccol menetrendszerűen okoz nekem csalódást: szinte minden alkalommal, amikor újabb filmet készít. Első alkotása, a Gattaca igazi mestermű, páratlan, szívszaggató csoda, amit soha többé nem tudott megismételni. De én azért csak reménykedem, megnézem az újabb és újabb sci-fiket, amiket készít, és az olyan középszerű iparosmunkák láttán, mint a Lopott idő vagy A burok, mindig elmerengek, milyen ihletett pillanat vezetett az első nagy műhöz vagy a Truman Show-hoz, melyet csupán forgatókönyvíróként jegyez, de aztán Oscarra jelölték érte. Mi lehetett az a varázslat, ami azóta elveszett, és valahogy csak nem talál vissza hozzá?

Niccol, úgy tűnik, a technika és az új valóságok teremtésének bűvöletében él. A Gattacában Vincent (Ethan Hawke) egy űrbéli utazás reményében természetesen született emberként felveszi egy mesterségesen tervezett zseni (Jude Law) személyazonosságát, a Truman Show-ban a tévén keresztül az egész világ egy olyan férfit (Jim Carrey) kukkol, aki nem tudja, hogy egy realityben él, a Lopott időben az örök fiatalság az időpénzzel vásárolható meg, A burokban pedig egy idegen lény egy földi nővel (Saoirse Ronan) osztozkodik egy testen. Folyamatosan olyan kérdéseket tesz fel, mi tesz minket önmagunkká, a technológia mennyiben alakítja át azt, amik vagyunk, és vajon megőrizhető-e, és ha igen, mi által, ami valóban emberré tesz minket?

Ezek a kérdések most is felmerülnek: az Anon nagyon is aktuális témákat feszeget egy olyan korban, amikor a social mediában élt életünk egy mesterségesen kreált kép, ami nem is mindig fedi a valóságot. Az ígéretes alapszituáció szerint egy világban, ahol minden pillanat rögzítésre kerül, ahol az emberekbe épített technológia segítségével senki nem rejtőzhet el, feltűnik egy nő (a totálisan alkalmatlan Amanda Seyfried), aki képes anonimitásba vonulni. Megjelenését hullák kísérik – Sal Frieland (Cliwe Owen) nyomozó feladata, hogy kézre kerítse.

Az Anon első képsorait látva megcsillant a remény: a megkapó jégfehérben, éjkékben és szépiában fényképezett, letisztult geometriába rendezett – egyébként a sokszor erősen a Gattacára hajazó – steril terek ideális terepet szolgáltattak volna a kiüresedés történetéhez. Sok értékes apróság hitegetett, hogy igen, megint sikerült valami mélyet, valami izgalmasan igazat alkotni – de a játékidő előrehaladtával a hidegen fénylő, egyedileg gyártott krómacél alól felfeslett a futószalagon gyártott iparosmunka, és minden perccel egyre közelebb vitt a közhelyekhez.

Az Anon kifinomult és okos sci-finek ígéri magát, valójában azonban csak egy újabb hard-boiled ponyva.

A szenvtelen arccal a semmibe beszélő egyenruhás alakok, az egymástól egy szörnyű tragédia által elválasztott egykori házasok, a kérlelhetetlen profizmussal dolgozó nyomozók csupán díszletek, olyan embereké, akik a kiüresedett kapcsolatok helyén tátongó űrt technológiával próbálják megtölteni. Niccol történetet akart mesélni ahelyett, hogy az emberekre és a köztük furcsán alakuló dinamikára fókuszált volna. A történet azonban, melyben minden panelt elsütött, amit csak lehetett – a bűnösnek látszó ártatlan, a közelálló ténylegesen bűnös, a kísértő múlt és a gyorsan gyanúba keveredő főhős –, viszont legkevésbé sem tudta kompenzálni a helyzetben rejlő kiaknázatlan potenciált.

Az egyetlen dolog, ami mégis az Anon javára írható, a kifogástalan ízlés. A fegyverneppert és a kifejezetten szép képeivel kompenzáló Az acélembert is jegyző Amir Mokri fantasztikus kompozíciókat halmozott egymásra, melyek tökéletesen illeszkednek Niccol noiros megközelítéséhez.

A noir amúgy is remek ellenpontja a technokrata sztorinak

– ha a rendező-forgatókönyvírónak lett volna bátorsága, hogy elvigye a cselekményt a stilisztikai gyakorlatnak is beillő túlzás irányába, vagy éppen hogy hajlandó lett volna elengedni a „csavaros” történetet, és egyértelműen az emberi kapcsolatokra fókuszál, a meseszép, de mégiscsak középszerű filmjéből modern klasszikust faraghatott volna.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..