Tetovált és mérges. Sérült és okos. Agresszív és törékeny. Hacker és zseni. Noomi Rapace és Rooney Mara. Most legutóbb pedig Claire Foy – ez mind Lisbeth Salander, azaz a tetovált lány. Az eredeti könyveket író Stieg Larsson csak trilógiáig jutott – az új film, az Ami nem öl meg története viszont már az író halála után született. Ugyanazok a főszereplők, ugyanaz a sötét, nyomasztó Svédország – de azért ez már nem ugyanaz a minőség.
A három svéd film és az egyetlen amerikai remake közös és legnagyobb erénye Lisbeth Salander karaktere volt. Nagyon eltalált figura – a #metoo-mozgalomra gondolva azt is mondhatjuk, hogy megelőzte korát. A halmozottan sérült, megkínzott, agresszív, introvertált, mindemellett mégis törékeny lányt szenzációsan keltette életre Noomi Rapace, Rooney Mara és most Claire Foy is. A mostani megszemélyesítés semmivel sem rosszabb, mint elődei. Nagyon jó színésznő formál meg egy szenzációsan eltalált karaktert; lehetetlennel lenne határos, ha megpróbálnánk sorrendbe állítani a tetovált lányokat – mindegyik magával ragadó, gyomorszorító, mindegyikből sugárzik a sötétség és a sebezhetőség. Nagy kár, hogy az új színésznőn és az általa játszott jól bevált karakteren kívül semmi mást nem tud felmutatni az Ami nem öl meg.
Az eddigi Millenium-filmekben például volt más, érdekes szereplő is. Itt elsősorban az újságíróra, Michael Blomkvistra gondolok. Akár a nemrégiben elhunyt Michael Nyquistre gondolok a svéd változatban, akár Craigre a Fincher-féle verzióban, mindegyik erős, méltó párja volt Lisbeth Salandernek. Ha a történet keretét adó krimi esetleg hihetetlen is volt, vagy akár nem elég feszült – a kettőjük közti dinamika azért vitte a hátán a filmet.
Na, hát az Ami nem öl meg az égvilágon semmit sem vesztene, ha ez a nyálasra átírt, bugyuta, jellegtelen alak nem szerepelne benne egyáltalán.
A történetben annyi a szerepe, hogy csodálja Lisbethet, de mindig mindent későn ért meg/fog föl (a villámgyors észjárású hackercsajnál nyilván lassabb – de még a nézőknek is kínos, mennyire nehezen esik le neki az, amit mi már rég kitaláltunk), és mindemellett az őt játszó színész egyetlen eszköze, hogy sármosan néz.
Az elődökhöz képest a nyomasztó, sötét hangulat is sokkal erőtlenebb. Persze, a sötét múlt most is kísért. Persze, a teljesen őrült, perverz családnak, a nőket kihasználó férfiaknak most is szerepük van. És Svédország a világ egyik legsötétebb – ugyanakkor sötéten gyönyörű – zugának tűnik most is. De itt már nem tépnek húsba a konfliktusok, az explicit jelenetek. Sima nyomasztó thrillernek elmegy – de nincsenek lélekbemarkoló, szenvtelen precizitással megírt, eljátszott és leforgatott szörnyűségek.
Van viszont helyette világmegmentés. A tetovált lány itt most nem szarral gurigázik: konkrétan meg kell mentenie az egész világot az atomtéltől. Mert ezúttal a cselekmény egy olyan szoftver körül bonyolódik, ami képes a világ összes atomrakétájának a vezérlésére. Nem semmi vírus, nem igaz? Természetesen az amerikaiak írták a programot – az ő volt programozójuk fordul segítségért Lisbeth-hez. Aki egy gyönge pillanatában elvállalja a melót. De persze a szoftverre (meg a programozójára) mindenki vadászni kezd, az alvilági köröktől kezdve a svéd és az amcsi titkosszolgálatokon át. Úgyhogy van kivel küzdenie a hekkerbe oltott amazonnak.
Itt le kell szögezni, hogy van néhány alapvetés, amit el kell fogadni ahhoz, hogy ne röhögje el folyton a néző a feszült thrillert.
A legfontosabb az, hogy a tetovált lány világában a tűzvarázslók, csatamágusok, Dr. Strange-ek ideje lejárt. A 21. század a kibermágusoké. Azaz a hekkereké, akik egyetlen okostelefonnal képesek az elektronikával működő berendezéseket ellenfelük ellen fordítani, ha pedig egy laptopjuk is van, akkor akár a világvégét is simán előidézik. Vagy meggátolják.
Ugyanakkor összesen két hekker van a világon, az egyik Lisbeth, másik a haverja – az amerikai szupertitkos főfejestől csak annyi telik, mikor meglátja, hogy behatoltak a számítógépébe (piros csík mutatja a képernyőjén, hogy milyen gyorsan töltik lefelé a gépéről a titkos fájlt! Komolyan!), hogy lecsapja a biztosítékot. Szünetmentes tápról még nem hallottak sem a film készítői, sem az amerikai titkosszolgálatok…
Szóval, ezeket a bosszantó hülyeségeket le kell nyelni – de azért az ilyesmi az eddigi filmekben is így ment. És azokban el lehetett nézni.
De a Lisbeth karakteréhez egyáltalán nem illő, túlságosan nagyszabású (és nyilvánvalóan komolytalan) fő szál, a nem létező (vagyis inkább hol irritáló, hol nevetséges) mellékszereplők, a kiderülő erőltetett, de végeredményben pehelysúlyú titkok tökéletesen hazavágják a filmet. Amit ennek ellenére lehet élvezni: az akciójelenetek ugyanis egész jók. Azt mindig jó nézni, ahogy a féligszuperhős Lisbeth lezúzza a gonoszokat…