Lenny Bruce az 1950-60-as évek amerikai szórakoztatóiparának különös és egyben különösen jellegzetes figurája volt: robbanásszerűen népszerűvé váló komikus, megbotránkoztatóan szókimondó társadalomkritikus, drogfüggőségébe belehaló sztár. Ki más rendezett volna róla életrajzi filmet, mint Bob Fosse, a showbiznisz hasonlóan ikonikus krónikása?
A film
Fosse elsősorban két másik filmjéről, az 1972-es Kabaréról és az 1979-es Mindhalálig zenéről ismert, de a kettő között készített Lennyért is rendezői Oscar-jelölést kapott (maga a film összesen hat jelölésig jutott). A két másik filmmel ellentétben a Lenny nem musical, ezért értelemszerűen a Fosse védjegyének számító tánckoreográfiák is hiányoznak belőle. Ugyanakkor a különbségei ellenére is szervesen illeszkedik a két musical közé.
Közvetve vagy közvetlenül mindhárom film a showbizniszről és annak ellentmondásosságáról szól, csak a Kabaré önfeledt dekadenciája helyett a Lennyben álszentség és küldetéstudat dichotómiája lesz meghatározó. Fosse olyan jellemző témái is megjelennek, mint a hűtlenség, a szexuális identitás, vagy a szenvedélybetegség általi önpusztítás problémája. Ha pedig megnézzük a Mindhalálig zene bevallottan önéletrajzi ihletésű főhőse és a Lenny-karakter közti hasonlóságot, nem meglepő, hogy Fosset ez utóbbi is érdekelni kezdte.
Lenny Bruce azzal vált országszerte híres-hírhedtté, hogy stand-up fellépéseibe erőteljes társadalomkritikát oltott, és mindezt az ehhez passzoló erős nyelvezettel adta elő. Vagyis a prüdéria és az álszentség ellen tabudöntéssel és obszcenitással küzdött. Rendszeresen és provokatívan beszélt – és persze viccelődött – olyan témákról, mint rasszizmus, homoszexualitás és társadalmi egyenlőtlenségek. A kor normáinak ilyen megbolygatása persze következményekkel járt, ami Lenny esetében rendszeres letartóztatásokban és pereskedésekben nyilvánult meg. Mindeközben pedig a kábítószerrel is küzdött, ami végül korai halálához is vezetett.
A film három idősíkot futtat párhuzamosan. A szerkezeti vázat a Lennyhez egykor közel állók interjúi adják. Ezekbe ágyazódnak egyrészt a történet elejéről indító visszaemlékezések, amelyek gyakorlatilag Lenny életútját rekonstruálják; másrészt a már népszerű komikus Lenny fellépései. Ez utóbbiak folyamatosan reflektálnak a fő történetszál eseményeire, míg végül e kettő összeér. Az, hogy a film fekete-fehér, feltehetően az interjú-váz dokumentarista érzetét hivatott erősíteni.
Bizonyára vannak Lenny Bruce valódi életéhez képest egyszerűsítések vagy előzékeny elhallgatások (mint a főhős saját felelőssége tragikus sorsában), de mint film, a Lenny jól működik. A hármas szerkezet (bár az áldokumentarista részek kicsit kilógnak) összességében végig egységes marad és jó ritmusban váltakozik, és a fekete-fehérben fényképezett, erősen kontrasztos képi világ is jól áll neki. Ugyanakkor a film erősségét elsősorban azok a jelenetek adják, amelyekben Lenny akcióba lendül, vagyis amikor a színpadon látjuk.
Ez persze elsősorban Dustin Hoffman érdeme, aki végig remekül alakítja a címadó karaktert: az egyszeri sztriptízbárokban kínos tucatpoénok közepette saját stílusát kereső amatőrtől kezdve; a társadalmi érzékenységét kultikus fellépéseihez felhasználó, nyughatatlan (ál)moralistán át; egészen a szétdrogozva a színpadra botorkáló botrányhősig. Nem csoda (bár kicsit sajnálhatjuk), hogy mellette a többi karakter súlyát már nem bírta el a film, valójában a többiek csak asszisztálnak a főhős történetéhez.
Lenny célja a verbális szembesítés. Arra akar rávilágítani – még ha nem is feltétlen önzetlenül –, hogy milyen kétélű fegyver valójában az úgynevezett “politikailag korrekt” fogalmazásmód, bizonyos kifejezések mesterséges elnyomása, tabusítása – vagyis sarkosabban: hogy milyen káros is az álszentség.
A téma kitartó aktualitását jelzik olyan közelmúltbeli példák a filmvilágból, mint a Tom Hanks nyelvbotlását követő pánik, vagy a riporter, akit az interjúalany Samuel L. Jackson hosszú percek győzködésével se tudott rávenni, hogy kimondja: néger – ráadásul a rabszolgaságról szóló Django elszabadullal kapcsolatban. Persze a szólásszabadság – és általában a személyiségi jogok – terén azért jobban állunk ma, mint Lenny Bruce korában, és ez mindennek ellenére mégiscsak nagy szó – a szó pedig hatalom, és ha mást nem, ezt mindenképpen hatásosan mutatja meg a Lenny.
A lemez
Üdvözlendő a Fantasy Film kiadása, csak kár, hogy fajsúlyos extrák nem kerültek a lemezre.
