Fókuszban Kritika

A préri nagyon is emberi démonai – A szél

A western és a horrorfilm keveredése már önmagában különleges csemegének tűnhet. Viszont A szél lovaglások és pisztolypárbajok helyett egy klausztrofób, fojtogató hangulatú, erősen pszichológiai terrortörténetet mutat be, női perspektívából.

Nem újkeletű kísérlet a western és a horror frigyre léptetése, és láttunk is már emlékezetes megoldást rá a Csontok és skalpok képében. Ugyanakkor, ha van bármi közös S. Craig Zahler és az elsőfilmes Emma Tammi műveiben, akkor az maximum a műfaji sémák kifordítása és a ráérős cselekményvezetés. Zahler a hosszú felvezetés után leginkább ütvefúróval esik neki a néző érzékszerveinek és gyomrának, a test és hús naturalisztikus pusztulásának megmutatásával. Tammi és A szél viszont sokkal finomabb eszközökkel dolgozik, sebészkésként rétegről-rétegre mutatja be az őrületbe zuhanó elme egyre terebélyesedő sötétségét.

Az 1800-as évek környékén járunk, a bölcsőkorban járó Amerika peremvidékén, ahol a lélekszám még a fáknál is alacsonyabb, a préri kietlen, ellenséges és zord. Ezen a helyen él Lizzy Macklin (Catlin Gerard) férjével Isaac-kel (Ashley Zukerman). Hosszas egyedüllétüket csak a szomszédban élő házaspár, Emma (Julia Goldani Telles) és Gideon (Dylan McTee) képes ideig-óráig enyhíteni. Aztán egy tragédia után Gideon távozik, Isaac pedig a télre készülve magára hagyja Lizzy-t, hogy pár nap alatt tartalékokat szerezzen. A magányos asszony úgy gondolja, hogy csak a farkasok jelentenek veszélyt, de hamarosan

ismeretlen démoni erők törnek rá, amik nem hagyják nyugton és sorra tépik fel múltbéli traumáit és sodorják az őrület határára.

Az új-mexikói táj végtelen kopársága ellenére Tammi és a forgatókönyvet jegyző Teresa Sutherland teljesen izolált környezetben tartja a főhősnőt és vele együtt a nézőt is. A rongyos-kopott faház, a civilizáció apró szentélye a vad természet kellős közepén a menedék az, ami Lizzy ellen fordul. Kihunyó gyertyák, elpusztuló állatok, kaparás a falon, a tetőn, ismeretlen eredetű hangok. A szörny, amit a fiatal nő lát vagy ő érzi úgy, hogy látja. Mások nem. De tényleg létezik ez a szörny? Vagy vajon csak ő maga képzeli el, mint egy isteni büntetést? Mert Lizzy követett el bűnöket, lelkiismerete, félelmei, múltbéli traumái, sérelmei egyre őrültebben kavarognak benne, megerősítést vagy feloldozást viszont nem kap senkitől és semmitől.

Erőteljes témákat dob fel Tammi filmje, amihez még hozzá is jön a már említett női szemszög. A kirakós módra működő visszaemlékezésekben látjuk, hogy Lizzy, aki mindenáron anya akart lenni, egyszerre lát megértő társat és irigyelt vetélytársat a fiatal, cserfes Emmában. Látjuk, hogy paranoiája, szorongása miként talál süket fülekre az őt körülvevő férfiaknál. Az eddig mellékszerepekben és tévésorozatokban felbukkanó Caitlin Gerardra nagy felelősséget rótt ez az összetett szerep és szerencsére élt is a lehetőséggel. Csupa ideg, szeme bizalmatlanul villan mindenre, haja kócos, arca vékony és feszült.

A nő két lábon járó törött váza, amit a Jóisten se tud már összetartani.

Leginkább A boszorkány és Polanski Iszonyatának keresztmetszeteként lehet jellemezni A szelet, ugyanakkor hatásfokban nem ér fel egyikhez sem. A filmet az erős atmoszféra és Gerard remek játéka viszi inkább a hátán, mert azért a forgatókönyv és a rendezés nem mentes a hibáktól. Tammi kezdetben ügyesen balladai homályban tartja a dolgokat, de aztán egyre nagyobb mankóként támaszkodik a múltbéli eseményeket elmagyarázó és szánkba rágó visszaemlékezésekre. Így a sokkolónak szánt végső csavart már előre fogjuk látni és jóval kevésbé lesz hatásos, mint aminek az alkotók szánták.

Viszont még ennél is nagyobb gond, hogy A szél még az érthetően lassú és visszafogott tempó ellenére is hajlamos sokszor teljesen leülni vagy unalmasnak hatni, pedig a játékidő stáblistával együtt is alig másfél óra. Robert Eggers vagy Zahler a filmjeikben egy percre se engedték el a feszültség szorítását. Emma Tammi viszont időnként kellemetlenül sokáig biztosítja a leülepedést a nézőnek, és sajnos ő sem tud ellenállni a kísértésnek, hogy ne dobjon be egy-két hatásvadász ijesztgetést, amik fájdalmasan kilógnak a film többi részéből. És bár maga a rendezés azért kompetens, de Tammi közel se tud hozzátenni olyan egyedi hangvételt vagy ábrázolásmódot az őrült elme sokszor látott sztorijához, amitől az kiugróan emlékezetes lenne.

A női horrorrendezők közül tehát továbbra is Jennifer Kent és A Babadook viszi a prímet, A szélnek pedig van oka a szégyenkezésre, mert egyszerűen hiányoznak belőle azok az összetevők, amik igazán átütővé és naggyá tehették volna.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..