Frankie szerint igen, Johnny szerint nem. Frankie pincérnő egy étteremben, New Yorkban, Johnny pedig frissen szabadul a börtönből, s beáll ugyanoda szakácsnak. Frankie szerepében Michelle Pfeiffert csodálhatjuk, Johnny bőrébe pedig Al Pacino bújt.
Az alkotás elvileg romantikus komédia, de az alkotás készültekor még 1991-et írtunk, és még Garry Marshall rendező sem fogyott ki az ötletekből, a klisék sem voltak jellemzőek a munkájára, így hát a Krumplirózsa nem átlagos vígjáték, és a romantika sem rózsaszínben vagy könnyeden érkezik. Sokkal inkább csendesen és finoman; néha szomorúan, máskor pedig viccesen. De mindenképpen szívet melengetően.
A film
Frankie súlyos terhet hordoz magában, boldogtalan és magányos. Esténként videózik, fagyit eszik, és nem hajlandó közel engedni magához senkit. Ki is mutatja a világnak, mennyire utálja a helyzetét, képtelen elszakadni a megszokott rutinjától, belefásult már az egyedüllétbe. Pedig csinos, és népszerű is munkahelyén, ő mégsem akar járni senkivel. De Johnnyt mindez nem érdekli, felfigyel a nőre, és a legváratlanabb helyzetekben ostromolni kezdi érdeklődésével (például egy epilepsziás rohammal küszködő férfi ápolása közben). Frankie minden alkalommal visszautasítja, de nem tudja letagadni, hogy őt is megérintette a férfi sármja, intellektusa és kedves természete. Végül – maga sem érti, hogyan és mikor – igent mond egy randevúra. És kezdődhet a tánc! Huzavona; szeret-nem szeret kínlódás; az örök nyűg: az egyik sietteti a kapcsolatot (Johnny), a másik nem tudja, mitévő legyen (Frankie). Az igazi katasztrófa akkor történik, amikor a férfi komolyra fordítaná kettejük viszonyát.
Ez nem a filmtörténelem legbonyolultabb története, azóta is láttunk már ilyet ezret, de a Krumplirózsa mégis különleges film. Egyrészt azért, mert ekkoriban még a romantikus komédiákban is Michelle Pfeiffer-Al Pacino színvonalú párosok játszottak, sehol nem voltak még a Katherine Heiglek vagy Gerard Butlerek, akik azóta is a beskatulyázás ellen küzdenek (gyakran sikertelenül). Ez a két ember úgy rezdül együtt, mintha mindig is arra készültek volna, hogy egymásba szeressenek. Mintha belesnénk az ablakon, ahogyan Frankie teszi ezt magányában a szomszédos házban lakók életét vizsgálgatva. Pfeiffer és Pacino úgy veszekszik, úgy romantikázik, úgy viccelődik, mintha nem is színészek volnának. Mintha ott se lenne a kamera… Sehol egy macsós elszólás, nincs plázacicás affektálás, itt valódi problémákat látunk, melyekben magunkra ismerhetünk. A figurákkal lehet azonosulni, lehet őket szeretni, és közben azon gondolkodni, vajon a mi elrontott vagy meg sem született kapcsolataink minek lettek áldozatai. A komédia kitétel nem úgy valósul meg, mint a mai hollywoodi filmgyártásban. A néző ingerküszöbe már olyan magasra ugrott, hogy egy-egy poén gyakran csak akkor esik le, vagy egyáltalán akkor figyelünk fel egy szituáció humoros mivoltára, ha azt alpári, netán altesti poénra hegyezték ki az alkotók. A legtöbb mai romantikus vígjátékban a legfőbb poénforrás a szex (lehetőleg nyilvános helyen és hangosan), vagy ha nem, akkor már unalomig ismételték azt, hogy „a boldogság mindenkinek jár”, vagy hogy „én szeretném megtalálni végre a másik felemet.“
De húsz évvel ezelőtt még nem így volt. Akkor egy vígjáték cselekménye is folyhatott lassabban, nem kellett mindennek és mindenkinek pörögnie, és az érzelmek bemutatására is jutott idő. Garry Marshall sem abból élt még, hogy a saját filmjeit forgassa újra, és a pozitív életszemlélet is éppen akkor érintette meg, hiszen épphogy túl volt a Micsoda nő! sikerén. A szív dolgaihoz érzékenyen és egyszerűen nyúlt, nem akart 15 cselekményszálat egymásba bonyolítani, hanem csak elmesélte két ember nehéz, de annál szerethetőbb egymásra találását. Ötletes volt, eredeti és könnyen emészthető. Ebben a szellemben készült a Krumplirózsa, amelyben minden a helyén van: amikor sírni kell, a néző sír; amikor nevetni, akkor vicces. És ha elszorult szívvel akarunk ülni kicsit, arra is nagyszerű ez az alkotás. Ha látni akarjuk, milyen ijesztő tud lenni a minket fenyegető szeretet, szerelem, arra is remek példázat. Pacino képtelen hibázni, és ha netán A sebhelyesarcú című filmet is párosítjuk e mellé, akkor látni fogjuk azt is, hogy milyen az, amikor ugyancsak nem tűr ellentmondást Pfeiffertől, de az érzelmek valahogy mégsem úgy jönnek, mint a néző szeretné.
Persze felesleges keseregni a régmúlt dolgain, inkább örülni kell, hogy itt egy ’91-es film, amely időtálló, és megmutatja, hogy a szerelem nem egy hihetetlen valami, és nem kell a megszerzéséhez hőlégballonra szállni, majd 520 méteres tengerszint feletti magasságon veszekedni egy tévéstáb kamerái előtt. De igazságtalan lenne azt mondani, hogy a ’90-es években minden film remekműként született, természetesen a Krumplirózsának is ki kellett valahonnan emelkednie. Aki szeretné egyszerűen megélni az érzelmeket, annak jelen romantikus film megtekintése erősen javallott. Már csak azért is, mert a rendkívül erős főszereplő páros mellett olyan mellékfigurákat is láthatunk, mint Hector Elizondo finom úriember típusát, vagy az éppen legrosszabbkor feltűnő, és mindenbe belefecsegő, de felejthetetlen meleg barátot (Nathan Lane) és a lehető legrosszabb tanácsokat osztogató barátnőt (Kate Nelligan).
A lemez
Van, hogy az ember hiányol extrákat egy dvd-ről, ilyen ez is. Mutathattak volna néhány kimaradt jelenetet legalább, esetleg bakiparádét. Csupán annak örülhetünk, hogy megnézhetjük lengyel vagy cseh barátainkkal is a filmet, ha netán van ilyenünk.
