Monia Chokri harmadik nagyjátékfilmje, A szerelem természete fanyar és tűpontos disszertáció a kapcsolatok mibenlétéről. A kanadai rendezőnő okosan és remek humorral mesél, de sajnos elég kiábrándító képet fest arról, mennyire nem vagyunk tisztában még magunkkal sem.
„A szerelemnek múlnia kell
Akkor is, ha égig emel
És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér”
Stevanovity Zorán
Sophia, a negyvenéves filozófiaprofesszor (Magalie Lépine Blondeau), már tíz éve él stabil párkapcsolatban a vele azonos világlátású Xavierrel (Francis-William Rhéaume). Napjaikat kiállításmegnyitók, felolvasóestek és véget nem érő baráti vacsorák töltik ki. Azonban amikor Sophia új nyaralójuk felújítása során találkozik a rendkívül vonzó Sylvainnal (Pierre-Yves Cardinal), világa teljesen felfordul, és szenvedélyes viszonyba keveredik a férfival. Hogyan fogadják a kétkezi munkást Sophia látszólag toleráns, de valójában minden tekintetben felszínes barátai? És vajon Sophia képes megtalálni a közös hangot Sylvain családjával? Vajon a friss kapcsolat túlélheti az előtte álló kihívásokat?
A kanadai rendezőnő – aki a filmben egyébként egy kisebb szerepet magára is osztott – korábbi filmjeiben, a tavaly készült Babysitterben és a 2019-es La femme de mon frère-ben is az emberi kapcsolatok és a szerelem természetét kutatta, ráadásul már ezekben is rátalált arra a fanyar humorú, játékos elbeszélésmódra, ami mostani munkáját is jellemzi. Ez a fajta humor egyébként nem idegen a kanadai filmektől – A szerelem természete szépen belesimul a Függőkert, a Barbárok a kapuk előtt, a Barney és a nők és a Starbuck alkotta sorba, ami legalábbis a viccek hangvételét illeti.
A film trailere nem adja vissza, mennyire vicces film is A szerelem természete.
Humora nem harsány, hanem nagyon is szofisztikált, botladozó főhőseivel pedig könnyű azonosulnunk. Kivel nem esett még meg, hogy a kémia elöntötte az agyát, és nem tudott tisztán gondolkodni? Kivel nem fordult még elő, hogy feszengett egy olyan társaságban, aminek nem ismerte a nyelvét? Kivet nem történt még meg, hogy hirtelen ráeszmélt, milyen giccses is, amikor romantikázik a szerelmével?
A saját forgatókönyvéből dolgozó Chokri módszeresen járja körbe mindazt, ami megtörténhet egy kapcsolatban: hogyan illeszkednek be a felek a másik világába, mennyi kompromisszumra képesek egymás kedvéért, és mi történik akkor, amikor a rózsaszín köd felemelkedésével hirtelen meglátják a másik valódi arcát. Az eltérő hátterű Sophie és Sylvain kapcsolódása a fizikai síkról indul – kiemelkedő, ahogy a film két szereplő közötti elementáris vonzalmat képes anélkül érzékeltetni, hogy túlságosan sokat mutatna. A szó legnemesebb értelmében érzéki, amit látunk: elegáns és izgalmas. Kérdés csak az, mit hajlandó megadni az ember egy ilyen szenvedélyért – és vajon ilyen felfokozott állapotban képes-e megkülönböztetni egymástól a szerelmet és a vágyat.
Chokri kendőzetlenül mutatja meg, milyen bolondok is leszünk, ha szerelembe esünk.
Sokáig empatikus hőseivel – és ezáltal velünk, nézőkkel is –, egy ponton túl azonban elfogy a türelme, és az elnézés lassan kíméletlen szembesítésbe fordul. Ekkor nemcsak Sophie eszmél rá helyzete tarthatatlanságára, de mi is szomorúan konstatáljuk, milyen egyszerű kis lények is vagyunk mi, emberek, akik nem tudják, mit akarnak, akiket sokszor marionettbábukként ráncigálnak az ösztönök, és akik a legnagyobb boldogság kapujában is képesek az önsorsrontásra.
A sokáig vígjátéknak hitt film itt fordul át végképp dramedyba – sőt, talán drámába is. Ekkor nyernek teljesen értelmet André Turpin operatőr mindaddig csupán elegánsan stilizáló képei, ahol a szereplőket tükröződések által mutatja, vagy látványosan kitakarja. Ezen képek által kerül minden idézőjelbe – az eksztázis így válik a boldogság kutatásává, a szenvedély pedig a bennünk tátongó űr kitöltésére tett kísérletté. Mert vajon mi is történik valójában ebben a filmben? Ez egy szerelem története? Sokkal inkább egy szakításé. Sophie története egy kiüresedett kapcsolatból való kétségbeesett menekülés – egy másik világba, egy másik férfi karjaiba, egy helyre, ahol ismét képes érezni valamit. A szerelem természete végére sem Sophie, sem a néző nem lesz boldogabb, de arra biztosan rájön: felesleges ennyi ideig hazudni magunknak, más kárára pedig biztosan nem érdemes.
A szerelem természete a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Un Certain Regard versenyprogramjában is bemutatkozott, majd a hazai közönség a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láthatta először. A film szeptember 28-tól látható országszerte a mozikban.
