Kritika

A szerző feltámadása – Amerikai irodalom

american_fiction_jeffrey_wright

Az Amerikai irodalom (American Fiction) underdog az Oscar-díjakért futó versenyben, de annyira kiváló szatíra és értékes dramedy, ami megérdemli, hogy valamennyi jelölését bezsebelje.

Szerintem most tényleg a fekete hangokat kellene meghallgatnunk” – mondja egy fehér zsűritag a rangos irodalmi díjról szóló vita során, a film egyik kulcsjelenetében. Az irónia az, hogy ő és a többi fehér zsűritag ezekkel a szavakkal söpörte félre a zsűri két fekete tagjának véleményét. Cord Jefferson (rendező) első filmje Percival Everett 2001-ben megjelent Erasure [Eltörlés] című regényét feldolgozó Amerikai irodalom című alkotása egyrészről az amerikai kulturális intézményrendszert kritizáló szatirikus mű, ami valamivel szofisztikáltabban kezeli Spike Lee Bamboozled című filmjében látható motívumokat. Thelonious „Monk” Ellison (Jeffrey Wright) egy mogorva, cinikus, kiábrándult író, aki álnéven megír viccből egy gettóregényt. Nagy meglepetésére azonban csínye visszafelé sül el.

Mind a kritikusok, mind a közönség körében hatalmas sikert arat az autentikus afroamerikai létélményét megjelenítő mű. Milyen kár, hogy az egész egy hazugság.

Ennek a cselekménynek a középpontjában az amerikai akadémiai-kulturális elit, illetve közvetett módon Hollywood reprezentációs logikájának posztkoloniális kritikájával szembesülhetünk. Hosszú ideig a kulturális intézményekben az uralkodó point-of-view pozíciójában a fehér amerikai társadalom nézőpontja érvényesült. Ennek fényében sokáig a mainstreamből mellőzve voltak a más etnikai kisebbségekből származó alkotók és művészek. A különböző kritikai elismeréseknél elsősorban a fehér nézőpontú történetek és alkotók domináltak.

american_fiction_jeffrey_wright

Ez igazán széles körben a 2010-es évek közepére vált nehezményezetté, aminek egyik fő zászlóshajójává az #OscarsSoWhite kampány vált. Ennek a legfőbb célja az volt, hogy felhívja az etnikai kisebbségekből származó alkotók mellőzöttségére a figyelmet. Ennek eredményeképpen több fény irányult nem-fehér művészekre és a kampány látszólag sikert ért el. Egyre több etnikai kisebbséghez tartozó alkotót jelölnek a legfontosabb Oscar-díjakra, és azokat időnként már meg is nyerik. Hatalmasat ment a Holdfény 2017-ben, de az utóbbi időben ki tudnak törni az általában a Legjobb idegennyelvű film kategóriájába száműzött ázsiai filmek is. (Ilyen az Élősködők is.) Azóta eltelt már pár év, a kulturális döntéshozóknak és az értelmiségnek bőven volt ideje teljesen megváltozni, nem? Nos, a felszínen erre reagál Cord filmje.

Az Amerikai irodalom szofisztikáltan és önreflexív módon hívja fel a figyelmet egy már érzékenyebb világ érzéketlenségeire.

A film világában az afroamerikai közösség történeteinek és az afroamerikai művészeknek a láthatósága, illetve sikere gyakran a többségében fehérekből álló akadémiai elit bűntudatának van kiszolgáltatva.  Emiatt veszik be a filmben szereplő Literary Awards szervezői a zsűribe Monkot (és Sintarát, egy fekete írónőt). Nyilvánvalóan ezeket a gesztusokat a jóindulat vezérli, de a pokolba vezető út pont ezzel van kikövezve. Monk és Sintara nézőpontja megbecsült és fontos – egészen addig, amíg az fehér zsűritársaik véleményével egyezik. Ezeket

az afroamerikai alkotókat megfosztják attól, hogy művészként individuumok lehessenek.

Míg a fehér alkotók írhatnak bármiről, kisebbségekhez tartozó társaik művészetük stílusától, műfajától és tárgyától függetlenül minden egyes leütött betűjükkel az etnikumukat kell, hogy reprezentálják. Ez dühíti fel Monkot akkor, amikor egy könyvesboltban meglátja a műveit az „afroamerikai irodalom” szekcióban. Alkotásainak nem az afroamerikai közeg van a középpontjában, mégis így kategorizálják azokat.

Nincs lehetősége arra, hogy önmaga definiálja a saját művészetét, mások ezt viszont a feje felett örömmel megteszik helyette.

Ráadásul a más etnikumokhoz tartozó sikeres alkotók műveikben kénytelenek olyan narratívákat létrehozni, amik a korábban jellemzően sértőnek szánt sztereotípiákat erősítik meg. Az afroamerikai karaktereket gettókban látjuk, drogosok, bűnöznek, sokat káromkodnak és a jellegzetes fekete-amerikai szlenget beszélik. Hagyományosan ezek azok a kódok, amiket különböző médiumokon keresztül a fogyasztók megismerhettek az afroamerikai léttel kapcsolatban. Nehéz nem észrevenni ezt az ábrázolásbeli felszínes hasonlóságot a Zsarukban, a Holdfényben és Monk sikeressé vált könyvében.

american_fiction_jeffrey_wright

A kisebbségek reprezentációs logikája megváltozott a politikai korrektségnek köszönhetően. A korábban megbélyegző sztereotípiák sok esetben nem lecserélődtek, hanem az cserélődött le, ahogyan gondol rá az értelmiségi közönség. Ami korábban sértő és leegyszerűsítő volt, az autentikusság ünnepelt jelölőjévé vált. Ez konzerválja a korábban említett helyzetet, és a kisebbségbe tartozó emberek ezekké a mesterségesen generált narratívákká degradálódnak. A kisebbségnek mint közösségnek nincs beleszólási lehetősége abba, hogy hogyan ábrázolják őket. Ezért

a számos autentikusnak vélt reprezentáció hitelessége minimum megkérdőjelezhető.

Monk dühében erre a jelenségre reagálva írja meg egy este alatt regényét. Ebben felhasználja a sztereotípiákból építkező, az afroamerikai közösséget autentikusan reprezentálónak vélt bestsellerek tipikus elemeit. Ezt viccből álnéven tovább küldi kiadóknak, hogy bebizonyítsa, mennyire könnyen reprodukálható és mennyire üres lehet valami, amit a valósághoz közelállónak gondolunk. A viccre senki nem jött rá.

Mind a fogyasztói közösség, mind az akadémiai elit, mind a producervilág ujjongva köszönti ezt a mesterművet mint az őszinteség és hitelesség diadalát. Bestsellerré, szakmailag elismert művé válik Thelonious vicce, amiből a könyvkiadók, kritikusok és Hollywood egyaránt profitálni szeretnének. A szatirikus gesztus láthatatlanná vált, senki nem tudja megmondani, hogy ez egy hazug mű.

Mindezt azzal tetézi Monk, hogy megalkotja a könyv írójának perszónáját: egy gettóból jött, körözött bűnözőt, akit pajzsára emel az értelmiség.

Annak ellenére, hogy ez a félreértés igazolja a korábban említett kritikáját a kulturális elitnek, Monk kiadója segítségével egy darabig megy a flow-val és a szerepjátékkal. Ez rendkívül szórakoztató pillanatokat szül. Nagyon erős jelenet, amikor könyve megvásárlásáról és szerződésről tárgyal a fehér könyvkiadókkal Monk, a telefonon keresztül igyekszik minél „gettóbb”-nak hangozni azért, hogy az ő mércéjükkel tűnjön autentikusabbnak. Egy ponton Monk cinizmusa odáig fajul, hogy rá akarja venni a forgalmazókat a könyv címének megváltoztatására: My Pafology-ról F#ck-ra. És mivel ez a vulgaritás hitelesnek tűnik egy bűnöző szájából, ezért belemennek ebbe a változtatásba az üzlettársak.

american_fiction_jeffrey_wright

Hiába csak egy paródia ez a mű, Monknak látványosan esik ki a kezéből a kontroll. Nem az érintett közösség és az alkotó döntik el, hogy mennyire hiteles és valóságközeli a történetük, hanem (a többnyire fehér és liberális beállítottságú) fogyasztói és értelmiségi közeg.

Hiába üresíti ki a kódokat Monk tudatosan ezzel a performanszával, az establishment kicsavarja a kezéből az öndefiniálás lehetőségét.

Azonban mindez nemcsak a kulturális intézményrendszer érzéketlenségére hívja fel a figyelmet. Ennek a motívumnak a mélyén egy általánosabb állítás is megfogalmazódik a megismerés nehézségéről. Monk alapvetően nem egy emberjogi aktivista, hanem egy cinikus művész. Az ő meggyőződése mögött elsősorban nem a társadalmi érzékenység rejlik, hanem az arrogancia és egyfajta felsőbbrendűségtudat. Tudatni akarja a világgal, hogy az, amit igazinak hiszünk, az simán reprodukálható üres díszletekkel. Még ha akarná, se tudná hitelesen képviselni a gettókban élő feketéket történetein keresztül. Ő egy jómódú, értelmiségi család tagja. Már-már parodisztikusan „fehér” szociális státuszát tekintve: egyetemen tanít, tengerparti medencés házban élhet, és még egy fekete idős cseléd is van a családban! Minden könyvében szereplő, a fogyasztónak valóságosnak érződő elem idegen Monktól.

Szerepet kell játszania minden értelemben.

Az emberekben lévő kép a világban lévő dolgok nagyrészéről nem más, mint remedializált valóságdarabkák összessége, ami a médiafogyasztás miatt áll össze egy egységesnek tűnő képpé. A film világában az, hogy ennyire félreérti mindenki a könyv és az alkotó kapcsolatát a valósággal azt fejezi ki, hogy nagyon nehéz megbízni a reprezentációkban. Sose tudhatjuk meg igazán, hogy mennyire valósághű egy ábrázolás. A megismerés egy nehézkes, szorongató folyamat, ha ebbe belegondol az ember. Monk története a post-truth korában egy különösen érzékenyen vászonra vitt motívummá válik.

A kulturális intézményrendszer kritikája mögött az Amerikai irodalom arra világít rá, hogy a kultúra és az identitás ilyen nem megbízható reprezentációs hálókon nyugszik. Ha tetszik, fikciókon.

A mesterségesen felépített mítoszok elsősorban a hollywoodi álomgyár építményei, amikkel a moziteremben találkozhat a néző. A különböző etnikai kisebbségekkel szemben számos megbélyegző sztereotípia terjedt el ennek köszönhetően. Emiatt válik Monk cinikussá és kiábrándulttá. Elveszíti a képességet arra, hogy azonosulni tudjon más emberek érzéseivel, ez pedig rányomja a bélyegét emberi kapcsolataira is.

american_fiction_jeffrey_wright

Cord szolgál némi megoldási javaslattal az így felmerülő egzisztenciális szorongásra, ez pedig a film másik lábaként funkcionál. Aminek megismerésére van lehetőséged, az a közvetlen környezeted és a szeretteid.

Amennyiben az Amerikai irodalom gerincét a fentebb említett művészetfilozófiai és rendszerkritika adja, akkor az ehhez kapcsolódó bordák a filmben szereplő családi dráma.

Monk a film elején hazautazik családjához (idős anyukájához és lánytestvéréhez), akikkel a kapcsolata már egy ideje meglazult. Azzal párhuzamosan, hogy Monk megbizonyosodik a reprezentációk ürességéről, igyekszik elmélyíteni eltávolodott rokonaival való kapcsolatát, és nyitni a romantikus lehetőségek felé is. Így közelebb tud kerülni valamihez, ami számára kézzelfogható. Ez a történetszál építi bele a melankóliát a filmbe. Ettől válik igazán érdekes élménnyé, hiszen

az Amerikai irodalom rendkívül jó ritmusérzékkel tud lavírozni a pattogó és komikus hangulat, illetve a mélázás jelenetei között.

Az ott töltött idő alatt Noah Baumbach-szerűen (The Meyerowitz Stories-hoz hasonlóan) kusza családi viszonyrendszer elevenedik meg az Amerikai irodalomban. Félmondatokból mély és megérthető sérelmek részletes rendszere bontakozik ki a szemünk láttára. Monknak két testvérével közösen kell kezdenie valamit az öngyilkosságot elkövető apjuk emlékével és az ápolásra szoruló anyjuk egyre súlyosbodó Alzheimerével. Számos felszakadó sebbe kukucskálhat be a néző ezeken a mikronarratívákon keresztül. Az erről szóló beszélgetések érzelmi töltetéhez igazodik a film stílusa is: hosszúbeállításokkal, kevés vágással és hosszú csendekkel igyekszik megadni a lehetőséget a nézőnek, hogy ő is elmerülhessen ezekben a pillanatokban – és ez egy nagyon jó élmény.

Cord egy rendkívül frappáns, francia újhullámos alkotásokat sajátosan megidéző lezárással fejezi be a szatirikus kritikát a családi melodrámával vegyítő gondolatmenetét, amivel lecsap Hollyowoodra.

És mégis ironikus módon az Akadémia legrangosabb díjaira jelölték (Legjobb film, Legjobb férfi főszereplő, Legjobb férfi mellékszereplő, Legjobb adaptált forgatókönyv, Legjobb filmzene). Hollywood ismét keblére öleli az önmagáról szóló kritikát, amit tovább tud kapitalizálni.

Remek lenne, ha mind a film, mind pedig az élete alakítását hozó, méltatlanul mellőzött Jeffrey Wright emiatt nagyobb figyelmet kaphatna. Azonban olyan nagy és népszerű, A-listás óriásokkal kell felvennie a versenyt, mint az Oppenheimer, a Barbie, a Megfojtott virágok, vagy a Szegény párák. Bízom benne, hogy a gigantikusnak tűnő ellenfelekkel szemben az Amerikai irodalom is képes lesz minél több emberhez eljutni és minél több figyelmet szerezni, mert fontos és kreatívan tálalt kritikát fogalmaz meg a kulturális establishmenttel szemben, valamint egyszerre rendkívül szórakoztató és mély érzelmi élmény.

Az Amerikai irodalom a Prime Video kínálatában látható.

Nagy Márk

Nagy Márk az ELTE Távol-keleti nyelvek és kultúrák alapszakon végzett, majd tanulmányait Filmtudomány mesterképzés filmelmélet szakirányán folytatta. Specializációja a filmelmélet, az ázsiai filmek és az emberjogi dokumentumfilmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com