Kritika

Esküdt ellenség – A szörnyeteg

Három éve készült el, de a sorozatos csúsztatások miatt csak most mutatták be A szörnyeteg (Monster) című drámát. A Netflix kínálatában debütáló alkotás parádés színészgárdája okozhat ugyan kellemes perceket, de ők sem képesek ellensúlyozni a forgatókönyv hiányosságait.

A veterán videoklip-rendező, Anthony Mandler első nagyjátékfilmje egy 17 éves fekete tinédzser kálváriáját mutatja be. Steve Harmon (Kelvin Harrison Jr.) egy középosztálybeli családból származik, egy harlemi elitsuliban tanul és filmkészítéssel akar foglalkozni. Az ígéretes jövő előtt álló fiatal élete azonban egy szempillantás alatt fordul fel, miután fegyveres rablással és emberölésben való bűnrészességgel vádolják meg. Mandler filmje két idősíkon keresztül mutatja be az eseményeket. A jelen idejű szálon a Steve elleni büntetőeljárást követhetjük nyomon, így néhol a tárgyalás részleteit, máshol pedig a börtön falai közt zajló történéseket láthatjuk. A múltbeli szál Steve életének bemutatását és az említett bűncselekményhez való viszonyát hivatott felvázolni.

A szörnyeteg kifejezetten gyorsan skicceli fel az alapkonfliktust, így pillanatok alatt az események sűrűjében találjuk magunkat.

Az izgalmas felütéssel indító sztori képi világával és feszült atmoszférájával is könnyen megragadja az ember figyelmét, ráadásul szabályosan ontja magából a jobbnál-jobb színészeket. A Waves-ben emlékezetes alakítást nyújtó Kelvin Harrison Jr. újfent bizonyította, hogy a fiatal korosztály egyik legtehetségesebb színészeként tekinthetünk rá. De feltűnik az elmúlt években szintén gyakran foglalkoztatott Jeffrey Wright (Westworld), de a Tenet protagonistája, John David Washington is tiszteletét teszi. Említhetnénk Tim Blake Nelsont is, aki a főhős filmelmélet tanáraként bukkan fel. Ráadásnak pedig itt van ASAP Rocky, aki lényegében saját magát játssza, de azt meggyőzően teszi.

A film kreatív puskapora azonban ezzel ki is merül és alig fél órát követően azon kapjuk magunkat, hogy a feszült alapkonfliktus szép lassan elveszti az erejét. A szörnyeteg története valójában két egymás ellen dolgozó sztorinak a keveréke. A rendező először a moralitás mibenlétét körbejáró lélektani alkotás ígéretét vázolja fel. Steve belső narrációi, hozzánk intézett gondolatai, sőt, nekünk szegezett kérdései („Mit látsz, amikor rám nézel?”) a nézőre bízzák, hogy az miként ítéli meg a fiatal fiú tettét. Bűnrészességre hivatkozva elítéljük-e a tetteit, vagy az eseményekbe belesodródó ártatlan kívülállóként definiáljuk őt.

Mindez különösen izgalmas erkölcsi dilemmával kecsegtetne, de A szörnyeteg rövidesen egy szokásos hollywoodi tárgyalótermi drámává sikkad, ahol már inkább azért izgulunk, hogy a főhős javára kedvezzen az ítélet (ne feledjük, ha Steve-t elítélik, fiatalkorának hátralevő részét a rácsok mögött kell leélnie). Az alkotók innentől kezdve egy morálisan feltétlenül azonosulható, közel feddhetetlen főhőst mutatnak be. Egy olyan figurát, akiről már bizony ránézésre is megállapítja az egyszeri néző, hogy jófiúval van dolga.

Mindez pedig végtelenül furcsa húzás egy olyan film esetében, ami eredetileg éppen a nézők elbizonytalanítását, a moralitás és a felelősség problematikáját tűzte ki célul.

Steve Harmon karaktere nem rejt elég egészséges ambivalenciát ahhoz, hogy komolyan megkérdőjelezzük az ártatlanságát. Ez persze korántsem a fiatal színész hibája, sokkal inkább a kétdimenziós karakterábrázolás írói fiaskója. Steve mindvégig a kortársait meghazudtoló normalitással éli hétköznapjait. Deviancia jelét sem a családi fészekben, sem az iskolapadban nem mutatja. Az egyetlen potenciális veszélyt az ASAP Rocky által megformált William King jelentheti számára, akivel egyfajta haveri viszony alakul ki köztük. Az utca fenegyerekének számító és főhősünktől élesen elütő William az első felbukkanásától kezdve baljós árnyékként vetül főhősünkre. Ám a vele való találkozások során inkább Steve testi épségét féltjük és nem azzal a gondolattal küszködünk, hogy a rossz társaság hatására főhősünk miként tér le a helyes útról.

A történet bizonyos elemei tovább mélyítik a kettős vízió közti kreatív szakadékot. Steve filmelmélet tanára az egyik órán az objektív és szubjektív valóság közti feloldhatatlan ellentétről tart előadást. Példaként Akira Kuroszava A vihar kapujában című filmjét mutatja meg a diákoknak, mellyel szimbolikus párhuzam születik a két film között. Azonban hiába az elmésnek szánt utalás, A szörnyeteg sztorija szőrmentén sem mutat hasonlóságokat Kuroszava remekével.

A két film közti analógia üres, Mandler csupán egy jól csengő kulturális referenciával kívánja növelni saját filmje renoméját.

A vihar kapujában a történetmesélés szubjektív vagy objektív természetéről szól, arról, hogy az igazság feltérképezése az egymásnak ellentmondó értelmezések kereszttűzében lehetetlen. Ezzel szemben A szörnyetegben a szubjektív és objektív világérzékelés nem igazán feszülnek egymásnak, sőt, a film végére teljesen egyértelmű, nagyon is szájba rágós konklúziót kapunk. A korai ígéretekkel szemben (melyek már a film előzetesét is izgalmassá tették) a történet végére érve vajmi kevés lesz a nézők fantáziájára bízva.

A tárgyalást bemutató jelenetek során már az lehet az érzésünk, hogy a fókusz azon van, az esküdtszék hogyan értelmezi egy ártatlan, de rossz társaságba keveredett fekete fiú történetét. Ebben az esetben azonban jogos igény lehetne az esküdtszék tagjainak alaposabb ismerete. Ráadásul a tárgyalást nem is Steve nézőpontjából, sokkal inkább az esküdtszék szemszögéből kéne végigkövetni. Ilyen filmet is láttunk már a Tizenkét dühös ember személyében, ahol az ésszerű kétség („reasonable doubt”) kérdését járták körül az alkotók. Sidney Lumet ’57-es műve (melyről egy podcastben is beszélgettünk) azonban szemléletesen kíséri végig a döntéshozatal folyamatát, míg

A szörnyeteg a tárgyalásról csak egyes részeket, az esküdtszék tényleges működéséből pedig semmit sem mutat meg.

A történetet orientálatlansága miatt A szörnyeteg végül semelyik fronton sem képes kohézív történetet felmutatni. Tárgyalótermi drámához képest túl száraz, hiányoznak belőle az izgalmas szópárbajok, jogi viták és elmés revansok. Moralitást vizsgáló lélektani drámaként viszont azért nem érvényesül, mert főhősét nem is igazán helyezi ambivalens, nehezen megítélhető szituációba.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés