Kritika

0,99999 és 1 között – A tanári szoba

Hogy cselekszik a tanár, ha tanítványa lopás gyanújába keveredik? – teszi fel Ilker Çatak rendező a bemelegítő kérdést hőseinek. Mindenki egyszerre jelentkezik, a válasszal mégsem boldogulnak. És hogyan cselekszik, ha nem is egy gyerekről, hanem egy kollégáról lehet szó? – folytatja a tanórát A tanári szoba.

A tanári szoba izgalmas film. Kezdettől fogva lendületben van. Hőse, a fiatal tanárnő, Frau Nowak egyfolytában vagy cselekszik, vagy mások tetteire reagál. Talán egyetlen képtől eltekintve, amikor a kamerától eltávolodva, kolléganőjével dohányzik, egy perc nyugta sincs. Olyan, mint Adam Sandler a Csiszolatlan gyémántban: csak megy és megy, próbálja rendbe tenni a dolgokat, amelyek inkább még jobban tönkre mennek.

Az iskolában valaki lop. A tanárok kihallgatnak, razziát tartanak, keresik a tolvajt a gyerekek között (persze, hogy a török fiú az első gyanúsított!), eredménytelenül. Frau Nowakban azonban – inspirálódva egy kávékasszát fosztogató kollégájától – felébred a gyanú, hogy a tettes talán nem is egy tanuló, hanem itt, a tanáriban bújik meg. Csapdát állít, amely rögtön működik is. Igaz, a tolvaj arca nem látható, a rejtett kamera képein felbukkanó blúz alapján mégiscsak azonosítani vélik a személyt. 

Elhangzik a vád, szigorúan szűk körben, hiszen mindenki érdeke, hogy senki ne tudjon meg semmit, és az iskola felbolydul, mert mégiscsak mindenki megtud mindent, vagy talán még többet is. Bár mindenki helyesen próbál eljárni, és ehhez úgy is tesz, mintha tudná, mi a helyes, minden tett egyre nagyobb galibát okoz. Aztán már senki nem tudja, kinek van inkább igaza: a szabályoknak megfelelően cselekvő, a felfüggesztett diákot az iskolából eltávolító rendőröknek, vagy saját igazáért küzdő, és mozdulni nem akaró fiúnak, akit végül – mint valami királyt a trónján – székén ülve visznek ki az épületből.

A tanári szoba lehetett volna az utóbbi évek egyik legjobb német filmje.

Panorámáját mutatja meg a korrektség arroganciájának. Egy társadalomnak, mely úgy tesz, mintha mindenkivel megértő lenne, mert minden helyzetre kifejlesztett egy megfelelő, követendő protokollt; hogyan kell eljárni, viselkedni, beszélni, hogy mindenki élhessen jogaival, egyenlőnek, megértettnek érezhesse magát. Hogy kívülről nézve minden makulátlannak tűnjön. Mégis minduntalan kudarcot vall, de önhittségében ezt még csak észre sem veszi. A probléma nem a rendszerünkkel van, mondja magáról, hanem az egyénnel, aki alkalmatlan idomulni. Mi mást tehetnénk vele, mint hogy kivetjük magunk közül – mondják a tanárok a megbeszélésen, és titkos szavazást kérnek. Tiltakozni csak az osztály egyik szóvivője próbál, és persze Frau Nowak, aki a leginkább érintett a történetben.

Kicsivel több mint 12 éve élek Németországban, és ez volt az első olyan film, melyről azt gondoltam, nagyon elkapott valamit ebből a hozzáállásból. Nem gondolom, hogy német sajátosság lenne az, amit bemutat, inkább nyugati, bár a németek, köszönhetően múltjuknak, képesek kissé túltolni mindezt. Legalábbis papíron. A tanári szobában mindenki úgy csinál, mintha tudná, mi a helyes, mit kéne tenni, és mindenki, aki másképp gondolja, hülye. Mégis mindent elszúrnak. Frau Nowak erénye, hogy ő legalább kételkedik, és próbál a megérzéseire hallgatni.

A főszerepet játszó Leonie Benesch a maximumot nyújtja. Ha van is gyengébb pillanata a játékénak, az inkább tűnik eltévedt rendezői instrukciónak, mint hiteltelen alakításnak. (Egy-egy mimikánál az volt az érzésem, mintha már a forgatókönyvben is benne lett volna.) De az egész szereplőgárdára jellemző egy olyan természetesség, amely többnyire távol áll a német filmtől.

A szülői értekezlet jelenete pedig, amely a mesterkélt színjátszásból mégiscsak visszaad valamit, remekül működik paródiaként.

A Benesch megformálta Frau Nowak a középpontja a filmnek. Személyéről alig tudunk meg valamit, hiszen egy pillanatra nem látjuk magánemberként. Sőt, amikor erre utalás történik, elzárkózik (egyik kollégája lengyelül beszél hozzá, elárulva származásukat, ő viszont ragaszkodik a német nyelvhez). Figurája mégis kerek, semmi nem hiányzik belőle, mert tetteiben, jelenlétében következetesen egy erős morális alapállást képvisel. Ehhez a karakterábrázoláshoz idomul a film szerkezete és képi világa.

A tanári szoba már-már olyan, mint egy végtelen nap, amelynek illúzióját a vágás által létrehozott folytonosság is felerősíti. Gyakran csak a kosztümváltásból lehet érzékelni a napok váltakozását. Egyetlen rövid jelenettől eltekintve egyszer sem mozdul ki az iskola falain kívülre. Minden sallangot elhagy, az egész film annyira feszesre vágott, hogy pillanatok alatt letelik a játékidő. A kamera rengeteg közelképpel dolgozik különböző arcokról. Követi a reakciókat, a mimikát. Szinte már-már dokumentarista, ahogy a történésekre egy kicsivel később reagál. Gyakran használ kézikamerát, mely egyszerre önálló (keres, kutat a figurák között, hogy kit mutasson éppen), mégis nagyon Frau Nowakhoz kötött. Amikor steadicam-re vált, úgy mozog vele a végtelen iskolai terekben, mint Kubrick kamerája Jack Torrance-szel a Ragyogás hoteljének folyosóin.

Csak egy-egy jelenetben közvetít olyan információt a néző felé, amit Nowak csak pár pillanattal később fog megtudni.

És végre egy film, amelyben a 4:3-as képarány nem valami öncélú cinephile élvezkedés, hanem egy teljesen indokolt eszköz az atmoszféra szűkösségének kifejezésére. A szereplőknek fizikailag kell közelebb kerülniük egymáshoz, ahhoz, hogy beleférjenek a kompozícióba. Így nagyobb szerep jut a háttér és előtér, a mélységek közötti játékra, arra, hogy mire esik éppen a fókusz, és hogy az élességüket elvesztő, inkább foltokká váló figurák mennyire visznek feszültséget a képekbe. Mindenki egyfolytában a másik intim szférájában mozog.

A tanári szoba mindennek ellenére nem válik az utóbbi évek legjobb német filmjévé, ami nagyon sajnálatos, sőt, dühítő, mert számos remek pillanata van. Mégis érződik rajta valami „iskolásság“. Ritkán látni német filmet ilyen jól feszültséget építeni (a túlértékelt Victoriát inkább hagyjuk), főleg, ha megnézzük a rendező olyan korábbi alkotásait, mint a Räuberhände, mely életem egyik leghosszabb (és legfeleslegesebb) 86 perce volt. Viszont felbukkannak benne olyan dramaturgiai elemek, amelyeket vizsgafilmektől még fanyalogva eltűrnénk (mint a Rubik-kocka vagy a fojtogató sál), de nehéz elviselni, ha ilyen professzionális környezetben tűnnek fel. De nem is kell ezekre a majdnem-szimbólumokra gondolnunk, elég csak azokra a jelenetekre, melyeknek dramaturgiája magán viseli a német film rákfenéjét, a pénzt adó német tévé színvonalát, ahol

szinte leolvasható a képekről a film írójának szándéka. 

A tanári szobával kapcsolatos legnagyobb dilemma az, hogy egy film, amely ennyire hitelesen képes visszaadni egy miliőt és megjeleníteni rajta keresztül számos társadalmi kérdést, miért nem képes elegánsabb megoldásokhoz nyúlni annál, mint például ahogy Frau Nowak rajtakapja a tolvajt. Egyes jelenetei szereplőiken keresztül életre kelnek, miközben mások nem tudnak elszakadni mindenféle dramaturgiai kiagyaltságtól. A tettes vagy annak fiának karaktere és szerepe a történetben sokkal inkább tűnik forgatókönyvírói konstrukciónak, mint valóságnak, amiért persze a Német Filmdíj jár aztán.

Az egyik első jelenetben Frau Nowak egy bemelegítő feladatot ad fel. A kérdés, hogy a 0,99999 végtelen szakaszos tizedestörtként egyenlő-e az 1-gyel. „A legfontosabb, amit meg kell értenetek, hogy egy bizonyításhoz mindig szükségetek van egy levezetésre. Lépésről lépésre.“ – micsoda tételmondat rögtön a film legelején! Egyszerre remek példa arra, mit értek az alatt, hogy a forgatókönyv ránehezedik egy filmre, mely simán élne nélküle is, és mégiscsak jól mutatja a rendszer kudarcát. Hogy amikor azt gondolják, hogy ki lehet logikázni a helyes cselekedetet, akkor csak egy dologról feledkeznek meg, az pedig az ember.

A tanári szoba december 21-től látható a magyar mozikban.

Ruprech Dániel

Ruprech Dániel a PTE Filmelmélet és filmtörténet, valamint Esztétika szakán végzett. Egyetemi évei alatt több lapban és filmes oldalon publikált. 2011-ben Berlinbe költözött, ahol jelenleg is él. 2018-tól a berlini Filmakadémia gyártás szakának hallgatója. Filmes munkái mellett az írástól sem tudott elszakadni, 2023-tól jelennek meg cikkei a Filmtekercs oldalán.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com