A mauritániai rendező, Abderrahmane Sissako visszatért, hogy tíz év után újra rendezzen. A tea illata (Black Tea) egy elefántcsontparti bevándorló és egy kínai teabolt-tulajdonos lassan bontakozó szerelmét, ezen keresztül pedig a szélsőségesen különböző kultúrák áthidalhatóságának nehézségeit meséli el. A téma, a helyszín, a karakterek egyesével mind-mind izgalmasak, az összhatás mégis inkább egy enyhe ízű, langyos főzetre emlékeztet, semmint egy vérpezsdítő fekete teára.
Sissako tíz évvel ezelőtt a Timbuktuval olyat ért el, amit mauritániai rendező azelőtt még soha: ez az első Oscar-jelölt film Mauritániából. Sissako egy olyan közeget választott ebben a filmjében is, amelyben a különböző kultúrák együttélése alapvető, ezt a nyugat-afrikai országot, Malit ugyanis megannyi különféle etnikai csoport lakja, különböző – ám nagyrészt muszlim – vallással, több, mint nyolc nyelvet beszélve.
Több hasonlóság felismerhető a Timbuktu és A tea illata között.
Utóbbiban is egy olyan közegben vagyunk mindvégig, ahol különböző etnikumok és kultúrák élnek együtt, majd kerülnek egymással konfliktusba. Míg a rendező korábbi filmjében ennek a konfliktusnak az alapja vallási, addig az új alkotásában etnikai – jóllehet ezeket a tényezőket nem feltétlen érdemes ennyire élesen elválasztani egymástól. Egy másik fontos hasonlóság pedig, ami a széles közönség számára elriasztó lehet, a tempó. Még a Timbuktu esetében is, amelyben erőszakba torkollik a történet, egy lassan pergő, csöndes filmről van szó. Mindkét filmre igaz az is, hogy Sissako a széleskörű társadalmi kérdést személyes történeteken keresztül mutatja be.
A tea illatában a főhősnő, Aya (Nina Melo) az oltár előtt faképnél hagyja látványosan érdektelen vőlegényét, és a frigy helyett Kantonba megy, ahol beleszeret a teakultúrába. A helyiek a „Black tea” becenevet aggatják rá. Aya munkát kap egy teaboltban, amelyet a teakészítésben jártas Caj (Han Zhang) vezet. Ők ketten gyorsan közel kerülnek egymáshoz közös szenvedélyük által – ami roppant egyszerűnek tűnik, hiszen
a teázás mint szeánsz egy rendkívül bensőséges, lecsendesítő, meghitt rituálé.
Akárcsak maga a film. Sissako filmje is ezt – a Timbuktuban már jól felhasznált eszközt – veti be: intimitásra, bensőséges bevonódásra invitál. Vagyis ez lenne a szándék, a megvalósítás viszont sokkal inkább lett andalítóan altató hatású, ráadásul különböző mellékszálak vonják el a figyelmet az eredeti kérdésfelvetésekről. Az Életrevalók rendezőpárosa, Eric Toledano és Olivier Nakache tíz évvel ezelőtt állt elő egy szintén a bevándorlók beilleszkedésének nehézségeit bemutató, remekül sikerült alkotással, a Sambával. Mindkét filmnek ugyanazok a központi kérdései: hogyan tud beilleszkedni egy, a sajátjáétól merőben eltérő kultúrába egy bevándorló, aki a háta mögött hagyja saját hazáját? Mik a lehetőségei, befogadhatják-e a helyiek valaha úgy, akárha közülük való lenne? És mi történik, ha szerelem bontakozik ki egy „helyi” és egy bevándorló között?
A kérdések ugyanazok, ám míg a Samba – a rendezőpárostól megszokott módon – elképesztően emberi módon teszi fel az említett kérdéseket, leásva a néző lelkének legmélyére, addig Sissako filmjében a szerelmi szál csekély érzelmeket vált ki. Ahogyan maga a film is – néhol az volt az érzésem, hogy
A tea illatát szinte jobb ötlet dokumentumfilmként nézni:
izgalmasan mutatja be például a kantoni életet és az afrikai bevándorlók kolóniáját pusztán annak hétköznapi pillanataival; a piacokkal, kis boltokkal, fodrászszalonokkal, az utcán járókelőkkel nyugodt eseménytelenségükben, mindezt teszi lenyűgöző szépségű képeken keresztül. Két ütős jelenetben azonban mégiscsak odaszúr. Az egyik egy kantoni fodrászszalonban játszódik. Kantonban sok a mozgó árus, akik az üzletekbe is be-betérnek, áruba bocsátva portékáikat. Az egyik afrikai bevándorló elküldi az árust, aki letörten és értetlenül elsompolyog, mire a helyiek szokásait, működését teljes tiszteletben tartó Aya rászól: ha úgy döntött, ide akar beilleszkedni és itt akar élni, akkor neki kell alkalmazkodnia, nem pedig fordítva, így semmi joga elküldeni egy helyi árust egy helyiek által vezetett üzletből, akkor sem, ha ő nem akar vásárolni tőle vagy zavarja a jelenléte.
A másik ilyen jelenet pedig kétségtelenül a film csúcspontja. Ebben a jelenetben Caj megkéri Ayát, hogy rejtőzzön el a szobában és ne jöjjön elő, mert olyan vendégek érkeznek, akik nem szívlelik az afrikai bevándorlókat saját országukban. A vacsora ideje alatt a szobában mozdulatlanul rejtőző Aya kénytelen végighallgatni a legdurvább sértéseket, köztük azt, hogy egy egész fotósorozat épül arra, hogy az afrikaiakat a vadállatokhoz hasonlítják. Lehet, hogy Sissako a csöndes sejtetés híve, de egy ilyen erős jelenet után a nézőben csak ott mocorog a kisördög, hogy még néhány ilyen erős pillanat megmenthette volna a filmet ettől a végeredményben langyos összhatástól.
A tea illata augusztus 15-től látható a mozikban.
