Chris Evans a világmegmentés helyett most azon fáradozik, hogy felneveljen egy szociálisan esetlen gyerekzsenit. Marc Webb legújabb filmje, A tehetség (Gifted) nem használja ki eléggé az alapkonfliktusában rejlő lehetőségeket, de a két főszereplő remekül felépített kapcsolati dinamikája miatt megható filmélményt nyújt.
Webb számtalan videoklip megrendezése után a tökéletes hipszter-randifilm 500 nap nyárral (500 Days of Summer) debütált 2009-ben, ám nem sokáig maradt az indie-filmek készítésénél: második nagyjátékfilmje egy hollywoodi blockbuster, A csodálatos pókember (The Amazing Spider-Man) volt. A be nem fejezett trilógia történetét mindannyian ismerjük, az ígéretes első részt egy közepesre sikeredett folytatás követte, ami után igazából senki sem bánta, hogy Pókember karaktere hazatért a Marvelhez. Webb idén ismét egy kis költségvetésű indie-filmmel hozakodott elő, és bár A tehetség nyomokban tartalmaz szuperhősfilmet, hiszen a főszereplő az Amerika Kapitányként ismert Chris Evans, a hasonlóságok sora ezzel véget is ért.
A film címe Mary-t (Mckenna Grace) jelöli, aki most kezdi az általános iskola első osztályát, de már az első órán rettenetesen unatkozik, ugyanis nem csak arra tudja kapásból a választ, hogy 4+4=8, de háromjegyű számokat is képes fejben megszorozni. Nagybátyja és egyben nevelőapja Frank (Chris Evans) tisztában van a lány képességeivel, de nem akarja őt kiszakítani a korabeli gyerekek közül. Egyik nap váratlanul megjelenik Mary nagyanyja, Evelyn (Lindsay Duncan), aki ragaszkodik ahhoz, hogy a kislány egy képességeihez illő intézményben kamatoztassa tehetségét.
A tehetség diszfunkcionális családjának történetébe bele lehet olvasni akár az amerikai osztályharc jelenét is, hiszen gyakorlatilag összecsap benne az elit és a munkásosztály álláspontja: a hajószerelő Frank, aki azt kéri a tanároktól, hogy a gyerek boldogsága érdekében butítsák le őt, illetve a matematikus Evelyn, aki számára csak a karrier és a kitüntetések számítanak. Ám mégsem állna meg a lábán ez az értelmezés, hiszen Frankről is kiderül időközben, hogy az értelmiségi rétegből menekült a floridai kisvárosba, mert annyira megviselte Mary szintén zseni édesanyjának halála.
Sokkal inkább érdemes a szülői felelősség szempontjából vizsgálni a filmet, hiszen ez egy olyan téma, amit kismilliószor elő lehet venni, mégis érdekes és aktuális marad. Minden szülő legnagyobb félelme, hogy tönkreteszi a gyereke életét, és ez különösen problematikus, ha még csak nem is a saját gyerekünk jövőjéről kell döntenünk. Mary édesanyja meghalt, édesapja lelépett, ezért helyette nagybátyjára és nagyanyjára hárul a döntés felelőssége úgy, hogy fogalmuk sincs mit szeretett volna Mary édesanyja.
Az akarná, hogy kislánya a nyomdokaiba lépjen, és világhírű matematikai problémákat oldjon meg? Vagy pont a saját tragédiájától, a zsenialitásba való beleőrüléstől védené a lányát?
A tehetség nagy erőssége a színészekben rejlik, Mckenna Grace annyira imádnivaló és pimasz, hogy könnyű nekünk is aggódni a jövője miatt, Chris Evans pedig ismét bizonyította, hogy nem csak a külsejének köszönheti a karrierjét. A Snowpiercer után ismét remek párost alkotnak az aggodalmas szomszédasszonyt játszó Octavia Spencerrel. Lindsay Duncan is izgalmas a karrierista anya szerepében, aki kénytelen szembesülni azzal, hogy a legjobb szándéka ellenére cselekedeteivel tönkretette a lánya életét. Egyedül azt sajnáltam, hogy a csodás Jenny Slate-nek nem adtak a kötelező romantikus szál biztosításánál érdekesebb szerepet.
A színészeknek köszönhetően azonnal szimpatizálni kezdünk a szereplőkkel, ezért a film végig fenn tudja tartani a figyelmünket, annak ellenére, hogy a forgatókönyv elég sok helyen döcög.
Sajnos felépítés szempontjából a közelébe se ér az 500 nap nyár feszes dramaturgiájának, ráadásul míg az előbbi tele van innovatív ötletekkel, A tehetség igazából egy teljesen tipikus családi dráma. A konfliktus sokszor erőltetett – bedobnak például egy nevelőszülős szálat, ami nem is logikus, csak a dráma fokozására szolgál – és még így is hosszabbnak érződik a film a valós játékidejénél. A végső megoldás pedig igazából az, ami a néző számára már az első öt percben egyértelmű, a szereplőknek viszont valamiért csak hosszas pereskedés után sikerül eljutni erre a következtetésre.
A megható történet és a kiemelkedő színészi játék miatt A tehetség abszolút megéri a rászánt időt, de arra ne számítsunk, hogy a film emléke hosszú ideig velünk maradna. Nem lesz belőle indie-klasszikus, de azt újra egyértelműen alátámasztja, hogy Marc Webbnek jól állnak a kis költségvetésű, nagy szívvel rendelkező drámák.
