Milyen film A texasi láncfűrészes mészárlás? Visszataszító mestermű? Olcsó, hatásvadász kacat? Egy torz elme agyszüleménye, amit leginkább elzárni kell a világ elől, nem pedig mutogatni? Négy évtizede aggatják a jelzőket rá, és most a hazai mozivásznakon is látható minden idők egyik leghírhedtebb horrorfilmje.
Ki gondolta volna, hogy A texasi láncfűrészes mészárlás, egy hajszálvékony büdzséjű horrorfilm, ami első látásra semmivel sem tűnik ki hasonszőrű C kategóriás rokonaitól akkorát robban, mint egy atombomba? Egy film, ami az alkotói szándékról, a cenzúráról és a filmes ábrázolásmód határairól szóló viták legforróbb pontjává vált. Egy film, amit szinte több országban tiltottak be, mint amennyiben látni lehetett. Nem kellett sok idő, hogy műfaji ikon legyen, egy hivatkozási alap. Próbálták utánozni, számos alkalommal folytatni, de az eredeti film erejét nem replikálta egyik sem. Még rendezője Tobe Hooper se tudta volna, szánt szándékkal. Ez a film ott és akkor, abban a pillanatban születhetett meg, azok a dolgok emelik ki és teszik mai napig klasszikussá, amik egykoron elsikkadtak a botrányok tengerében.
A tavaly elhunyt Tobe Hoopernek a fő inspiráció nem más horrorfilmekből jött, hanem a nyers valóságból. Dokumentumfilmek operatőreként dolgozott, és nap mint nap szembesült azzal a leforgatott erőszakkal, ami a híradókból áradt, ami nem meglepő, tekintve, hogy a ’70-es évek eleje Amerika történetének egyik legzaklatottabb időszaka volt. A texasi láncfűrészes alaptörténetét egy hírhedt sorozatgyilkos, Ed Gein tettei is nagyban inspirálták. Gein Isten háta mögötti házában emberi maradványokat, csontokat, testrészeket és egyéb borzalmakat találtak, ez pedig a fentiekkel együtt elgondolkodtatta Hoopert, hogy vajon az amerikai nagyvidék sivársága mögött milyen rejtett szörnyetegek rejtőzhetnek.
A történet legalább annyira lecsupaszított, mint maga a film: egy ötfős fiatal társaság, közöttük Sally Hardesty (Marilyn Burns) és tolószékes öccse Franklin egy kisbuszban járják az amerikai délvidéket. Útközben felszednek egy enyhén zakkant stoppost, akit gyorsan ki is dobnak, miután elkezd vagdalózni egy borotvával. Nem éppen vidám kezdet. Megállnak pihenni egy romos, elhagyottnak tűnő ház közelében, amibe be is néznek, hogy kérjenek a helyiektől egy kis benzint. De nem a vidéki vendégszeretet fogja őket várni, hanem az óriás termetű maszkos gyilkos, Bőrpofa, aki azonnal viszi is hőseinket az emberi vágóhídra.
Egy jó horrorfilm arról ismerszik meg, hogy mindent megtesz azért, hogy nyugtalanságba, feszültséggel vegyes félelembe taszítsa a nézőt.
A texasi láncfűrészes ezt már rögtön az első képkockákkal eléri: egy rövid narráció után kameravaku villan ötször-hatszor emberi maradványokat fedve föl. Majd végre kivilágosodik a kép, és egy rothadó hulla tárul szemünk elé, groteszk pózban egy síremlék tétjén. A bizarr látványt és az alatta menő rádióadást borotvaéllel vágja félbe a disszonáns hangokból és eltorzult képekből álló nyitó stáblista. Alig öt perc, és máris meg vannak cincálva a néző idegei.
Hooper tényleg döbbenetesen kevés pénzből dolgozott, amatőr színészekkel és egy nem sokkal képzettebb stábbal, de az ebből fakadó hiányosságok mind a film előnyére válnak. A minimalista helyszínek rozsdamarta mocska, a kietlen táj, a szereplők rongyos ruhája nyerssé, átélhetővé teszi a látottakat. Nincs jelen Hollywood polírozott tökéletessége, olyan érzésünk van, mintha talált filmfelvételeket vagy mozgóképes dokumentációt látnánk valódi emberek tortúrájáról. Ehhez még hozzájön Daniel Pearl operatőri munkája, ami egyszerre nyers, mégis sokszor pazar képekkel festi alá a terrort. A belső helyszínek fojtogató fenyegetése, a naplementék narancssárgája vagy az éjszakai jelenetek még mai szemmel nézve is hatásos összképet alkotnak.
Az amatőrökből álló szereplőgárda teljesítményét nem érdemes sokáig ragozni, hiszen úgyis két figura marad meg igazán: az egyik a kiszámíthatatlan őrült stoppost játszó Edwin Neal, a másik pedig a Bőrpofát játszó Gunnar Hansen, aki embertelen hörgéseivel, röfögésével és hátborzongató megjelenésével azonnal beírta magát a horrortörténelem legemlékezetesebb démonjai közé. Hooper a slasher logikáját követve egyesével intézi el hőseit, míg végül a film Sally és Bőrpofa közötti idegtépően feszült macska-egér hajszává válik. Olyan hatásosan, hogy sokszor szinte mi is azt érezzük, hogy a láncfűrész a hátunk mögött berreg, és nincs hova menekülni.
Van valami ironikus abban, hogy mindenhol a világ egyik legvéresebb, legbrutálisabb filmjeként kezelték A texasi láncfűrészest, miközben maga a film teljesen vértelennek tűnik mai kortársaihoz képest.
A rendezés okos módon nem mutat darabolást, csonkolást, még a legsokkolóbb pillanatokat is úgy veszi fel, hogy ne lássunk a hús szakadását. Minél kevesebbet mutatsz, annál többet hagysz a néző képzeletének. A hanghatások, a fenyegető, fojtogató atmoszféra, a mocsokban tapicskoló helyszínek sokkal erősebb hatást fejtenek ki, mint tíz liter művér fröcsögése.
Tobe Hooper számos későbbi interjúban próbálta leszögezni, hogy a nézők ne keressenek többletértelmet A texasi láncfűrészes mészárlás mögött. De ez a film nem tartozik azok közé, aminek történelmi kontextusát egy legyintéssel el lehet intézni. Minden képkockáján ott van a ’70-es évek Amerikájának erőszakban, politikai és szociális bizonytalanságban, paranoiában fürdő hangulata. A brutalitás, az őrület, a nihil és a rothadás Amerika szívén belül van, amit ebben a filmben egy kannibál család testesít meg, akik a „régi idők hagyományait” viszik tovább. Ami a másik legyilkolása.
A texasi láncfűrészes mészárlás semmit se vesztett erejéből. 40 év után is ugyanolyan gyomorforgató, groteszk és fejbevágóan erős élmény, mint kijövetelekor. Az a film, ami megdolgozik érte, hogy a pokol legmélyén érezd magad, és utána legszívesebben egy óráig sikálnád magad egy kádban. Elfelejteni viszont nem fogod.
