Kritika

Ólomsúlyú végtelen pillanatok – A tizenhármak

Ron Howard megrendezte a thaiföldi barlangban rekedt srácok grandiózus mentését egy kifejezetten adrenalindús filmben. A tizenhármak (Thirteen Lives) ugyan messze nem ragadta meg a történet adta összes témalehetőséget, mégis érdemes egy film erejéig a barlang mélyére merülni.

A thaiföldi Tham Luang barlang 2018-as mentőakciója nem véletlen kapott hatalmas nemzetközi figyelmet már akkor, s ugyancsak nem véletlen mesélik el újra és újra a mai napig. Ron Howard rendezése előtt már öt könyv és két film készült az esetről, de ez az első nagyszabású hollywoodi produkció.

A tizenhét kissrác története, akiknek az életéért több ezer ember mozdult meg szervezetten és önként, ráadásul nemzetiségtől függetlenül, minden aspektusában rendkívüli. Egyrészt kijelenthetjük, senki nem hibázott, egyszerűen szerencsétlenül jártak, hogy az amúgy kényelmesen bejárható barlangba pont akkor mentek be, amikor azt elöntötte a víz, s így kijönni már nem tudtak. Másrészt a kialakult helyzet egy teljesen lehetetlennek tűnő szituációt szült, amelyet csak rendkívüli erőfeszítésnek, összefogásnak és valamiféle isteni szerencsének köszönhetően tudtak megoldani. Így a tizenhárom életről szóló film tulajdonképpen több ezer ember történetét foglalja össze. Csakhogy

egy olyan esetről filmet készíteni, amelynek már a Wikipédia-szócikke is önmagában rendkívül izgalmas, nem egy egyértelmű kimenetelű vállalkozás.

Ron Howard személyében rendkívül ambiciózus kezekbe került a thai fiatalok élete. A rendező melléfogásoktól egyáltalán nem mentes karrierjét kétségkívül nagy címek is fémjelzik, mint a Lánglovagok, az Apollo-13, az Egy csodálatos elme vagy a Solo: Egy Star Wars-történet. Azonban az ambíció nem feltétlen jár együtt jó érzékkel, és bizony ott vannak azok a rendezései is, amelyek bárcsak meg se történtek volna. Az utolsó alkotása, a Vidéki ballada az amerikai álomról is elég kínosan klisés. Mégis az a fajta ambíció és lendület, amit Ron Howard képvisel, bizonyos szempontból igenis passzol a thaiföldi barlangmentés volumenéhez. S bár bőven hagyott hiányérzetet A tizenhármak című film maga után, a maga adrenalin-pumpáló vállalását ügyesen véghez vitte.  

A legnagyobb kihívás kétségkívül a történet komplexitásából adódik, s emiatt talán nem is teljes mértékben fair kritizálni, mi minden sikkadt el. Azonban a HBO Csernobil sorozata bebizonyította, hogy a komplexitás nem feltétlen von agyonegyszerűsítést maga után, hiszen szintén egy történelmi eseményt mutatott be, amelyben rendkívül pontos képet kaptunk a történtekről nemcsak a technikai kérdések terén, de a különböző szereplők nézőpontjait illetően is. S ugyan a Csernobil sorozatként több játékidővel gazdálkodott, a megközelítése példaértékű. De nézzük először azt, mire érzett rá A tizenhármak igazán jól.

A Tham Luang barlangban zajló mentési akciót szó szerint a bőrén érezheti a néző.

Még különösebb klausztrofóbia nélkül is fojtogatóan szűkek ezek a jelenetek és minden pillanat végtelenül hosszú és félelemmel teli. A helyzet ugyanis az volt, hogy az áradás előtt a barlangba be lehetett sétálni, de az áradás után a csarnokokat összekötő járatokat teljesen ellepte a víz, és a búvárok dolgát az erőteljes sodrás, a lehetetlen látási viszonyok és a szűk csatornák nehezítették. A thai haditengerészek első bejutási kísérlete kudarcba fulladt, csak később, amikor az esőzés egy időre elállt, és a barlangba ömlő víz nagy részét elvezették, tudott egy csapat erre specializálódott búvár beljebb jutni.

Nézőként egy-egy perceket szorongunk végig a víz alatt, míg ők a valóságban több mint hat órán keresztül úsztak befele a barlang járatain. S hogy minden érthető és átélhető legyen, ahhoz kellett Sayombhu Mukdeeprom thai operatőr tehetsége, aki korábban többek között a Sóhajok és a Szólíts a neveden képi világáért felelt, hiszen egyáltalán nem evidens a sötétben tapogatózás klausztrofób érzését nagyvászonra vinni.

Ron Howard érdeme az is, hogy jó érzékkel nem csinál drámát az önmagában drámai pillanatokból.

A film végig a sportfilm és a katasztrófafilm határán billeg, de szűkszavúságával talán inkább az első fele billen. Ehhez pedig nagy támogatás érkezik a két fő búvárt alakító Colin Farrell és Viggo Mortensen alakításában, akiknek egy-egy összenézéséből, felhorkanásából pontosan átérezhető az a feszítő lehetetlen, melyre hatalmas sírásokat is lehetett volna komponálni. Azonban pont az ő személyük miatt aránytalan a film, ugyanis azonosulás szintjén kizárólag az ő nézőpontjukat kapjuk meg, a többi szereplő pusztán a történetet építi körülöttük.

Így létrejön az a furcsa helyzet, hogy végül nem is kifejezetten a srácok életén van az érzelmi hangsúly, hanem a mentőakció sikerességén, hiszen kizárólag a búvárok rezdüléseit követjük. Ezzel a döntéssel A tizenhármak erősen szembemegy a 127 óra analizáló jellegével, amely során a túlélés lélektani fázisait és azon keresztül egy adott személy belső felismeréseit követhetjük végig egy hasonlóan extrém helyzetbe szorulva. Pedig nem kevésbé izgalmas a túlélők szemszöge, sőt!

Már az adatok önmagukban is elég rosszul hangzanak: ezek a tizenéves srácok 18 napot töltöttek a barlangban, a búvárok 10 nap után találták meg őket, addig ott ültek a sötétben a vizes köveken étel és ital nélkül, fogalmuk sem volt mennyi idő telt el és hogy egyáltalán valaki értük jön majd. Napjainkban a COVID miatti karanténok megtapasztalásával elég sok mindenkinek megvan, milyen idegőrlő tud lenni két hetet hermetikusan elzárva tölteni, még úgy is, hogy az alapvető szükségletek ki vannak elégítve és az internetnek köszönhetően mindenféle kommunikációs és szórakozási lehetőségek adottak. Ugyan erre a film mindössze perceket szentel, de hogy nem őrültek meg a barlangban, az valószínűleg nagyban köszönhető az edzőjüknek, aki ugyan szintén mindössze 25 éves volt, de korábban buddhista szerzetesként élt, ezért vezetett meditációs gyakorlatokkal tartotta egyben a csapatot.

Ugyancsak elsikkad a hatalmas nemzetközi összefogás részletes bemutatása, amelyről annak idején a média elég részletesen beszámolt.

A film megfogalmazásában a helyi erők és nemzetközi önkéntesek elég fogvégről kommunikáltak, mindenki tette a maga dolgát, a búvárok pedig magányos farkasokként küzdöttek a víz alatt. Úgy tűnik, Ron Howardot ez érdekelte, s maga az ország, a barlang, a trópusi tájak pedig inkább egzotikus helyszínként funkcionálnak a filmjében. Nem mintha a búvárok rendkívüli fizikai és mentális teljesítménye nem érdemelne figyelmet, de egy ennyire sokrétű eset kapcsán egy aspektus kiemelése önkényesen hat, s emiatt A tizenhármak nagy hiányokat hagy maga után. Viszont a film dinamikáját és esztétikáját tekintve kifejezetten székbe szögező, így mindenképp egy intenzív moziélményként szolgál.

A tizenhármak az Amazon Prime Video kínálatában érhető el.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!