Kritika

Filmek elrontói – A torontói ember

Woody Harrelson és Kevin Hart remek karakterszínészek, mindketten bizonyítottan képesek önfeledten nevettetni is – a kettejük főszereplésével készült akcióvígjáték, A torontói ember emiatt a Netflixen ígéretesnek tűnt. A rendező, Patrick Hughes neve viszont intő jelként lebegett a produkció felett.

Ahogy a Sokkal több mint testőr filmek is a szkripten buktak el, úgy A torontói embernek is a forgatókönyv lett a veszte. Néha olybá tűnik, mintha nem is emberek írták volna, hanem az a bizonyos végtelen számú majom, akik az írógépen pötyögnek – csak éppen a tétel szerint végtelen ideig kell dolgozniuk, hogy a Shakespeare-dráma összejöjjön, ezeknek meg csak egy hosszúhétvégét adtak.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Így jön létre egy olyan film, amiben bizonyos alapok adottak (egy szerencsétlen lúzer meg egy vérfagyasztó profi gyilkos karakter, a menő, fekete autó, a bénázó FBI, időnként dögös gitárzenék, meg néhány haverfilmes meg akcióvígjátékos klisé), de közben teljesen esetlegesen történnek dolgok. Teddy, az edzőterem pancser marketingese (Kevin Hart) annyira le van égve, hogy még patront se tud cserélni a nyomtatójába, mégis befizeti a feleségét egy fancy wellness-hétvégére. A hibásan nyomtatott házszám miatt rossz házba költözik be, ahol éppen kínvallatás folyik, és épp az ilyesmiben vérprofi torontóit várják. A gyerekcsinálós hétvégére érkező Teddy segédeszközeit pedig kínzóeszközöknek nézik a rosszfiúk, így róla hiszik azt, hogy ő a torontói Sötét Ember. Aki persze végszóra meg is érkezik, aztán a kalandok folytán összehaverkodik szerencsétlen ellentétpárjával.

Sajnos a véletlenszerű események és a karakterek teljesen esetleges reakciói totális káoszba fullasztják az amúgy ígéretes felállást.

A profi bérgyilkos acélkemény figurája a legérthetetlenebb módokon esik ki a „szerepéből”: ellágyul a béna Teddy látványától (?) és megkíméli az életét, egy nő közelsége pedig percekre szinte katatón állapotba juttatja. Az világ legnagyobb lúzerének felesége (Jasmine Matthews) pedig egy jámbor szent, Teddy legnagyobb baklövései ellenére is kitart mellette – és ez azért baj, mert mi nem látjuk azt a figurában, amit ő. Nem érthető, miért kell kitartani mellette még a századik hazugság és kínos pofáraesés után is…

Harrelson és Hart karakterében talán lenne potenciál, de nem írtak nekik értelmes szövegeket, csak tessék-lássék kapcsolódnak a szituációkhoz és egymáshoz a mondataik. Szarból pedig nem lehet várat építeni: valószínűleg ezt láthatta meg a forgatókönyvben Jason Statham is, aki eredetileg Woody Harrelson helyett játszotta volna a torontóit. Statham azonban „kreatív okok miatt” az utolsó pillanatban visszalépett a szereptől. Hát, kreativitás valóban nem volt az anyagban, úgyhogy

Kevin Hart és Harrelson sem erőltette meg magát, megúszásra játszottak.

Mindketten szerepeltek már olyan produkciókban, amelyekben önfeledten ökörködhettek, és ez jól sült el – elég csak Harrelsonnál a Zombielandre gondolni, Kevin Hart esetében pedig… szinte bármire, voltaképpen erre épül a filmes karrierje, de említsük mondjuk a Jumanjit. Az ötlet tehát, hogy egy buddy-movie keretében most ők ketten szívassák egymást és csiszolódjanak össze a vicces kalandok közben, nem tűnik életszerűtlennek. Annál inkább meglepő, hogy a film mégis mennyire az. Bár végülis, ki vár életszerűséget egy akcióvígjátéktól; a nagyobb baj, hogy nem is szórakoztató.

Az akciójelenetek nem tökösek (teljesen vérmentes az egész film, pedig ujjlevágástól kezdve súlyzókkal pofánvágáson át mindenféle testroncsolás van benne), a humorról pedig elég annyit mondani, hogy az egyetlen igazi nevetést a hányós jelenet tudja kicsikarni. Valószínűleg azért, mert itt mutatkozik meg igazán A torontói ember színvonala.

Visszatérő elem, hogy Kevin Hartnak ki kell dumálnia magát (plusz a torontóit) egy szorult szituációból. Ilyenkor nagyon kreatívan járatja a lepénylesőjét, és beszél, beszél, beszél a nagy semmiről. Az ilyen jelenetekben pont ez a lényeg: vajon elő tudja-e adni magát olyan meggyőzően, hogy az ellenfél nem veszi észre, hogy nem hogy értelmeset nem mond, de konkrétan a semmit csépeli verbálisan?

A nagy baj A torontói emberrel, hogy voltaképp ez az egész film erről szól: duma-duma-duma a semmiről

– és az a kérdés, hogy ezt bevesszük-e. És ha igen, vajon meddig? Moziban persze végigüljük a filmet, ha már kifizettük a jegyet, de A torontói ember egyenesen Netflixre jött – ott hogy nem kapcsolnak el róla az emberek? Alapvetően ha egy filmbe belekezd az ember, azzal tiszteli meg az alkotókat, ha nem hagyja félbe, hanem végignézi, és a teljes kép ismeretében próbálja megérteni, mi is volt az alkotói szándék. De jelen esetben ez teljesen felesleges: mindenki azzal teszi magának a legjobbat, ha időben elkapcsol. Ne legyen miatta senkinek lelkiismeretfurdalása, és nem is kell rajta gondolkodni: ez most így sikerült, és kész, Woody Harrelsont és Kevin Hartot így is szeretjük, időnként szerepelhetnek ilyen semmirenemvaló baromságokban is. Reméljük, legközelebb valami színvonalasabb dologban látjuk őket.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés