A Word Trade Center elleni támadásról
készült játékfilm két család történetére szûkíti a cselekményt: egy történelmi
eseményt legplasztikusabban személyes sorsokon keresztül lehet ábrázolni. Oliver Stone a kikötõi õrség (PAPD) két
túlélõjérõl készített filmet. A leomlott tornyok alatt ragadt rendõrtisztek
egészen a film végig nem tudtak arról, hogy valójában mi történt.
A film
nyitójelenete a Koyaanisquatsi rohanó
városának és egy szokásos amerikai katasztrófafilmnek a keveréke. Ez a
kettõsség az egész filmet jellemzi: a valóság rögzítése és elmesélése közötti
feszültség megbolygatja a film egyensúlyát. A 2001-es New York-i tragédia
megfilmesítéséhez Oliver Stone ugyan a túlélõk történeteit használta fel, Andrea
Berloff, a forgatókönyvíró azonban nem tudott, vagy nem akart elszakadni az
amerikai mintáktól. A két rendõr dialógusában ugyan hallhatóan felhasználja a
valódi beszélgetés elemeit, ahogy arra John McLoughlin (Nicolas Cage), illetve Will Jimeno (Michael Peña) emlékezhetett, a fikciós részei viszont kísértetiesen
emlékeztetnek a Függetlenség napja
egyes jeleneteire.
A Pearl Harbor hatvan évvel az
események után készült. Hat évtizede volt tehát az amerikai társadalomnak és
történelemtudománynak arra, hogy elemezzék a támadást. A történet közben
letisztult, kialakulhatott egy minta, hogyan kell Pearl Harbort elmesélni úgy,
hogy december hetedike beleférjen 183 percbe. Kialakultak a tér és idõ korlátok,
és a történet stációi. A szeptember 11-i tragikus eseményeknek ezzel szemben
még nincs ilyen mintájuk, most alakulnak. Oliver
Stone tehát akarva-akaratlanul prototípust készített: számíthatunk rá, hogy
a szeptemberi tragédia általa feltárt részleteit, például a magányos
tengerészgyalogos történetét, sorozatokban, játékfilmekben viszontlátjuk még.
Mivel ez a film ennek a letisztulási folyamatnak egyik nyitódarabja,
egyértelmû, hogy Stone nem készíthetett underground remeket, ennél fogva a
cselekmény megfelelõen katartikus, zenéstül, gyerekestül, tengerészgyalogostul.
Ám a film prototípus volta nem magyarázza meg: miért érezzük a végén, hogy ilyet
már láttunk, ráadásul elég sokat. Nicolas
Cage kótyagos ébredése és reggeli ajtónyitogatása cseppet sem teszi
hitelessé a filmet. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a World Trade Center amerikaiaknak
készült, európai szemmel kicsit banális. Egyedül a New York-i utcákra
kísértetiesen rávetülõ utasszállító árnyéka lóg ki a filmbõl. Stanley Kubrick Acéllövedékének pontosan megszerkesztett pillanatait jutathatja eszünkbe.
Túlfûtött
film. Néhányan elérzékenyülnek majd rajta, néhányan megmosolyogják majd egyes
jeleneteit. Ez a mosoly azonban a szokásos esti belezéseken edzõdött közönség
mosolya. A megfilmesített tragédiák alig-alig hatnak rájuk, fordulatokra
vágynak. Oliver Stone azonban nem
kíméli õket. Filmje nem csupán azért kiszámítható, mert olyan eseményekrõl
szól, amelyek az egész világon ismerté váltak; sajnos nem a szeptemberi
események belsõ logikájában keresi a mintát, egyszerûen felhasználja a
filmnyelv meglévõ eszköztárát.
Rendezte: Oliver Stone
Fõszereplõk: Nicolas Cage,
Michael Peña, Maggie Gyllenhaal, Maria Bello
