Alex Gibney a közel-keleti háborúk után legújabb filmjében a szcientológia piszkos ügyeiről akarja lerántani a leplet. Minden művészi értéke ellenére elsősorban politikai és gazdasági kérdés lesz, hogy 8 év után ismét Oscar közelébe kerül-e. A racionális gondolkodás diadala a „vallással” szemben, ami a tudományt tartja legfőbb saját fegyverének – finom ellentmondás.
Pontosan… Hiába kutatjuk, semmilyen vallásszerűt nem találunk a szcientológiában, leszámítva a függőséget, amit nyilván nem szívesen hirdet magáról a szervezet (erről majd később) és némi zavaros mitológiát, amit az alapító, valaha volt sci-fi ponyvaíró L. Ron Hubbard hozott össze saját fantáziájából. Freudi alapokon, a nagy huszadik századi totalitárius rendszerek tapasztalataiból építkezik tehát, és ezt a racionális oldalát mutatja meg először az érdeklődőknek. Önbizalom-növelő és válságkezelő tréningek és egy speciálisan kialakított terápia segítségével kevés pénzért segítenek kikerülni egy adott életkrízisből, hogy aztán érzelmi függőséget kialakítva érjenek el nagyobb és nagyobb sikereket – immáron a szervezet, rosszabb esetben néhány kiváltságos tag számára. Az egyre magasabb spirituális szinteknek – melyek minden részletét Hubbard mitológiája részletesen kidolgozott – komoly anyagi áldozat és függőség az ára. Nem is beszélve arról, hogy a rendszeres terápiák során felhalmozódott személyes információk a szervezet szempontjából a lehető legjobb helyen vannak. Orvosi titoktartás? Ugyan kérem…
Na igen, talán ez a legnagyobb különbség minden szekta és a szcientológia között: a hihetetlen szervezettség. Az erősen jelenlévő személyi kultusz és a gyakran a megfélemlítés eszközeit is bevető hierarchikus rendszer néhány évtized alatt elérte azt, hogy a tagok – az egyház érdekében – gombnyomásra cselekedjenek. Ez a nagy és a kisegyházak közötti legnagyobb különbség: a szabad akarat megléte vagy hiánya. Éppen attól nem szekta egy egyház, hogy tagjait önállóan dönteni képes, felnőtt embernek tekinti. A szekta elvágni akarja tagját a külvilágtól. Éppen ezért jaj annak, aki ki akar szállni. A kilépők szerint elrettentő példaként próbálják őket folyamatos apró zaklatásokkal egzisztenciálisan ellehetetleníteni.
Azt hiszem, ez egy kulcskérdés a film és a jelenségek megértésében is. Számos igen magas beosztású (a szervezet korábbi PR vezetője) vagy világhírű tag (pl. Paul Haggis Oscar-díjas filmrendező – hogy miért jutott ilyen elismeréshez tagsága alatt sokak által vitatott filmje, az Ütközések, inkább talán ne firtassuk!) meséli el felemelkedését és bukását a szervezeten belül, sokuk a lehető legkevesebb meghasonlottsággal, ami azért finoman szólva is problémás. A film elején nagy lelkesedéssel, pirospozsgás arccal mesélik, milyen jót tett velük, hogyan emelte ki a csávából Hubbard vagy üzletfelei, s aztán hogyan nyílt ki a szemük, miért lett ennyire vállalhatatlan az egész. Mindezt, meg kell hagyni, remekül adagolva adja a különböző társadalmi vagy politikai kérdések szakavatott dokumentumfilmese, mindezt úgy, hogy igazából az érintettek, tehát az aktív szcientológusok egy szót sem szólnak magának a rendezőnek, néhány archív felvételen az alapító és a jelenlegi vezető is nyilatkozik, vagy nyilvános beszédet mond. Utóbbi néha egészen hátborzongató. A szenzációkeltés vizuális effektusaival olyan tömegpszichikai jelenségeket teremtenek, amik bámulatosak, de sajnos nem egyedülállók. Diktátoroktól kezdve valódi vallási vezetőkön át világcégek vezérigazgatójáig számos helyen tapasztaltunk hasonlót. És noha elsőre merész lehet az összevetés, a hasonlóság néha ijesztő lehet. Nagyon vékony a mezsgye, és nagyon észnél kell lenni.
Az elmúlt években kedvelt téma lett a vásznon Hubbard és üzletköre: a 2010-ben készült Míg végül semmid sem marad című német dráma egy család történetét meséli el, Paul Thomas Anderson 2013-as The Masterje pedig az alapító életének egy szakaszát, a kezdeteket dolgozta fel a második világháború után. Idén a Szcientológia, avagy a hit börtöne került forgalmazásra a magyarhangya gondozásában, ezzel folytatják saját üdvözlendő hagyományukat: a tavalyi Citizenfour és A Föld sója után idén is magas színvonalú, Oscar-esélyes filmeket hoznak a magyar mozikba.
