Kritika

Az armageddon után csak a baj van – A túlélő

Mennyire lehet embernek maradni egy civilizációs összeomlás után? Van-e remény újrateremteni értékeinket (bizalom, empátia, család), vagy megmaradunk a félállati „erősebb-eszi-a-gyengébbet” elvnél? A  túlélő (The Survivalist) szűk térben és kevés eszközzel, de annál hatásosabban keresi a választ.

A poszt-apokaliptikus filmek alkotói előtt két lehetőség áll. Ha sok a pénzük, akkor látványos disztópiát alkothatnak, amiben nagyszabású méretekkel és csúcsra járatott effektekkel szemléltetik az emberiség szétzuhanása utáni állapotokat. Azonban a nagyzolás mértékével arányosan növekszik annak a veszélye, hogy a külcsín elnyomja a tartalmat, és csak egy nyomasztó, de üres riogatás lesz az egészből (lásd. Elysium). Ha kevés a pénz, akkor kreatívnak kell lenni. Kis számú, de jól kiválogatott helyszínnel, hiteles történettel és karakterekkel, a morális kérdések bátor felvetésével már közelebbinek és kényelmetlenebbnek érzi az ember a látottakat.

Stephen Fingleton is tisztában volt ezzel, sőt ő egy egészen extrém szintre emeli a második opciót. A túlélő című brit film tulajdonképpen egy végletekig lecsupaszított, minimalista kamaradarab, ami nem az akcióra épít, hanem azokra a zsigeri érzelmekre, amiket egy ilyen szélsőséges szituáció kiválthat. Az ismeretlentől (vagy sokkal inkább mindentől) való félelem, a kiszolgáltatottság, és a mindennapi túlélésért való küzdelemből fakadó kétségbeesés az, ami művét alapvetően meghatározza. A filmben felbukkanó további műfaji adalékok szinte csak extrák.

Míg más poszt-apokaliptikus filmek legalább archív felvételek felhasználásával felidézik a világégést, Fingletonnak elég csupán egy ötletesen használt animációs grafikonnal érzékeltetnie, hogy valamikor a jövőben bekövetkezett az emberiség történelmében a nagy törés, ami hatalmas népességcsökkenéshez vezetett. Főhősünk (Martin McCann) is ebben a felperzselt világban él, azon belül is egy erdő közepén lévő kunyhóban. Nevét nem tudjuk meg, se múltját, sem azt, hogy mi van a külvilágban. A film rögvest bezár minket az ő kis világába. Készletei szűkösek, a tiszta víz, az olaj a lámpásába mind luxus. Puskával, késsel járja a vadont és még a legkisebb zajban is halálos fenyegetést érez.

Magányos nyugalmát két nő érkezése borítja fel. Katherine (Olwen Fouéré) és Milja (Mia Goth) eleinte csupán élelmet kérnek, de végül sikerül meggyőzniük az idegeneket árgus szemmel figyelő férfit, hogy nála maradhassanak. Eleinte úgy tűnik, hogy a kemény körülmények és az egymásrautaltság képes törékeny bizalmat teremteni a három ember között. De ezt a legapróbb változások is felboríthatják, ráadásul idővel az is kiderül, hogy olyan emberek is vannak a környéken, akik már korántsem a békés együttélésben, hanem inkább az erőszakos farkastörvényekben hisznek.

Amikor azt mondtam, hogy A túlélő egy minimalista film, akkor ezt a jelzőt tényleg a lehető legkomolyabban kell érteni. Fingleton rendezői hozzáértéséről tanúskodik, hogy ez közel sem jelent teljesen értelmezhetetlen jeleneteket és cselekvéseket, csupán azt, hogy sem a szereplők, sem a forgatókönyv nem mond többet, mint ami szükséges a megértéshez. A film első húsz percében nem hangzik el egyetlen emberi szó sem, mégis kiválóan érzékelhető a főhős napi rutinjának monotonitása, az izoláltság és a lelkét felőrlő magány. A dialógusok is rövidek, a színészek arckifejezése mindent elmond.

A filmbeli feszültség olyan, mint a tűzhelyen égő parázs, sosem tudjuk mikor lobban fel. A főhős és a két nő közötti viszony törékenysége végig érezhető. Nem tudhatjuk, hogy meddig lesz szükségük egymásra, és hogy az emberi kapcsolatokat mikor gyűri maga alá a nyers valóság. A film második felében a többször betörő külső betolakodók veszélye egyre nyomasztóbb, és torokszorító túlélő-thrillerré változtatja A túlélőt. Fingleton pedig még azt is képes elérni, hogy egy magas fűvel teli nyílt mező is ugyanolyan hátborzongató legyen, mint a sötét erdő mélye.

A hatáshoz nem kellenek hátborzongató vonósok vagy egyéb látványosságok (sőt zene egyáltalán nincs). Okosan kitalált beállításokkal, kameramozgásokkal, a zörejek és neszek felerősítésével, sokkal nagyobb eredményt ér el, és mindezt úgy, hogy egy percig sem érezzük őket költségmegúszós megoldásoknak. Ezt fokozandó a film sokszor naturalisztikusan valószerű, legyen szó erőszakról, szexről vagy a mindennapos cselekvésekről. Ezzel is szemléltetve, hogy egy kataklizma miként fosztja meg az embert a civilizációs ideáktól, ami után már nem marad semmi, csak az évezredes túlélési ösztönök.

Ha van valami, ami a nyers ábrázolás mellett még próbára teszi a nézőt, az a film lassú, erősen ráérős építkezése, ami ugyanakkor kifizetődik. Hiszen nemcsak a veszély kerül egyre közelebb, de az eleinte ridegnek tűnő főhős lelkébe is beleláthatunk, hogy egykoron ő is emberibb volt, mielőtt lényének e részét ki kellett tépnie magából. Sok újat témájában nem mond, de műfajának igényes, intelligens és hatásos képviselője A túlélő, ami ráadásul még, ha csak a pislákolás szintjén is, de fenntartja a remény lángját fajunk jövőjében.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com