A vád végre egy olyan szexuális zaklatás témáját körüljáró, poszt-MeToo film, amely hibátlan arányérzékkel libikókázik a két oldal, a vádló és vádlott között, mindvégig megőrizve pártatlanságát. Hisz utóbbi ártatlanságának vélelmében, de egy pillanatra sem válik áldozathibáztatóvá előbbivel szemben.
Yvan Attal tárgyalótermi drámája egy szexuális zaklatással vádolt fiú ellen indított bírósági eljárást helyez a középpontba, és tesz érte, hogy átlássuk végre, a vehemens szélsőségesség és egysíkú gondolkodásmód a legrosszabb irány, amely felé elkanyarodhatunk – legyen szó akár áldozathibáztatásról, akár a megvádolt fél automatikus bűnösnek kikiáltásáról. A szexuális bántalmazás reprezentációja a MeToo-mozgalom után nem csupán teret nyert, de nagy mértékben meg is változott. A feljelentéseket elkezdték komolyabban venni, a valódi érintettek, a nők nézőpontja és szava is előtérbe került, és reális betekintést kezdtünk kapni abba, miért nem mer az esetek jelentős többségében – vagy ha mer is, miért napokkal, hetekkel, vagy akár évekkel később – felszólalni egy bántalmazott, ha a szexuális zaklatás valamely formáját, vagy még súlyosabb esetben, nemi erőszakot élt át. Csak 2021-ben négy jelentős alkotás is született a témában, mind más műfajban, a bosszúthrillertől a középkori drámáig.
S bár üdítő változásokat hozott a 2017-es mozgalom, az továbbra is jellemző a filmekben, hogy javarészt csak az egyik fél nézőpontjának bemutatását kínálják.
E narratíva egyik legismertebb képviselője, az Ígéretes fiatal nő egy olyan univerzumba kalauzol el minket, amelyben minden egyes férfi bűnhődésre kárhoztatott: tulajdonképpen egy olyan férfi sincs feltüntetve a filmben, aki tisztességes lenne (pedig bizton állítható, ők is léteznek).
Épp ezért üdítő Attal filmje a témában, amely a tárgyalótermi dráma műfaji keretein belül szólaltat meg vádlottat, vádlót és hozzátartozókat. A majd’ két és fél órás film felépítése cseppet sem hétköznapi: fejezetekre bontva mutatja be a különböző nézőpontokat, térben és időben is több síkon zajlik, és visszaemlékezésekkel is árnyalja a képet. Legemlékezetesebb jelenete, és egyben legnagyobb színészi és technikai bravúrja azonban a bírósági tárgyalás vége, amelyben az ítélethirdetés, a védőbeszéd és a vádbeszéd mind egyetlen hosszú beállításban zajlik – ennek során 5 nagymonológ hangzik el lenyűgöző hitelességgel, teljes egészében, egyetlen vágás nélkül.
A tárgyalás megkezdése előtt nagy vonalakban megismerjük a két főszereplőt és közegüket. Az Amerikában tanuló Alex hazalátogat Franciaországba, és első estéjén bulizni megy anyja élettársának lányával. Másnap feje tetejére áll a világ: szexuális zaklatás vádjával őrizetbe veszik, miközben neki,
őszintén nincs fogalma arról, hogy előző éjszaka bárkit is bántalmazott volna.
Ezzel párhuzamosan látjuk Milát, közvetlenül a sorsdöntő éjszaka utáni reggelen, ahogyan teljes sokkban feljelentést tesz a rendőrségen, ahová édesanyja kísérte el. Olyan nagy hangsúlyt nem kap a vallomástétel-jelenet, mint mondjuk a Legjobb tudomásom szerint-ben, amelyben tökéletesen érthetővé válik, miért nem mernek a nők a hatóságokhoz fordulni, ha bántalmazás éri őket. Viszont A vád is érzékelteti, milyen brutális érzelmi nehézségekkel jár egy fiatal lánynak, aki még fel sem fogta igazán, mi történt vele, szavakba öntenie a kimondhatatlant, miközben az ezt végighallgató édesanyja a dühöt, kétségbeesést és hitetlenkedést legyűrve próbálja támogatni lányát. Ezt tükrözik a volt férjéhez, Mila apjához intézett szavai is: „Lehet, hogy ezen soha életében nem fog tudni túljutni”.
A feljelentést a bírósági tárgyalás követi, amely során ugyanolyan arányban adagolja a film Alex és Mila visszaemlékezéseit – amelyek gyakorlatilag, a tettek szintjén ugyanazt fedik le, mégis teljesen másként csapódik le, ahogyan a két fél átadja azokat. A vád igazi erényét viszont nem is önmagában a két szemszög bemutatása adja (erre már láttunk példákat, még ha a bántalmazásról szóló filmek esetében nem is gyakori), hanem hogy ez mindvégig állásfoglalás nélkül történik.
A vád egy pillanatra sem válik áldozathibáztatóvá attól sem, hogy megkérdőjelezi a vádlott bűnösségét, és bevállalja, hogy két igazság legyen egyetlen ügyben.
Kiáll egy erőszakkal vádolt fiú ártatlanságának vélelme mellett, ami a MeToo utáni időkben igazán merész vállalás. Pedig gyakorlatilag nem tesz mást, mint elénk tár tényeket, információkat és mindkét felet megszólaltatja, pártatlanság nélkül, és anélkül, hogy érzelmileg bármelyik irányba terelne minket. Egyedül az szólhat e mesterien végigvitt pártatlansága ellen, hogy a tárgyalás közben néha felvillant flashback-eket, amelyek azt mutatják ugyan, amit Alex és Mila elmond, viszont ezek vizualizálása már a rendező, tehát egy kívülálló, harmadik személy szemszögét tárja elénk képileg, és nem pedig a két érintettét. Számomra azonban ez az eszköz sem csorbított összességében a film objektivitásán.
A vád a néző saját ítélőképességének előhívását kényszeríti ki, és bemutatja, gyakran nehéz vagy lehetetlen egyértelmű igeneket és nemeket kapni.
Egyszerre sajnálhatjuk és láthatjuk áldozatnak a lányt, miközben viszont a fiút nem feltétlenül tartjuk bűnösnek. Vagy éppen tarthatjuk hazugnak a lányt és bűnösnek a fiút. Ráadásul egy, a jog oldaláról is – egyelőre – ingoványos terepről van szó, egyszerűen még nincsenek még jól bevált és egyértelmű eljárások. Nem mellesleg ebből is jól látszik, mennyire új helyzet az (és ezt nagyrészt valóban a mozgalomnak köszönhetjük), hogy ilyen mélységükben kezdik boncolgatni a szexuális bűncselekményeket.
Nem mehetünk el amellett sem, hogy a film kihangsúlyozza, mintegy az esetet pluszban árnyaló faktorként, hogy Alex és Mila nagyon más közegből, két totálisan különböző világból jöttek. Egyik oldalon a szigorú vallásos neveltetésben felnövő, visszafogott 17 éves zsidó lány, Mila (Suzanne Jouannet), míg a másik oldalon az amerikai Stanfordon irodalmat tanuló, média világában dolgozó híres és gazdag szülők (Charlotte Gainsbourg és Pierre Arditi) gyereke, a szabadszellemű Alex (Ben Attal) áll. Két teljesen más kultúrából és neveltetésből érkező ember, akik nincsenek tisztában a másik normáival. Az olyan mellékszálak, mint például Alex 60 fölötti médiamogul apjának kapcsolata a huszon-egynéhány éves gyönyörű gyakornokával (Camille Razat), vagy Alex egy korábbi partnere tanúvallomásának befolyásolása az apa által mind-mind olyan elemek, amelyek
beemelik a klasszikus, hatalommal való visszaélés motívumát.
És ahogyan az apa a bíróságon jellemtanúként fogalmaz: „nem volna szabad hagyni, hogy egy 20 perces affér tönkretegye egy ígéretes fiatal fiú életét.” Ezzel szemben áll Mila egészen másféle neveltetése és kulturális közege, amelyben a párkapcsolaton kívüli szexuális kontaktus is tabu. Az viszont mindkettejük esetében azonos, hogy a feljelentéstől fogva áthatja életüket a szégyen, ami a filmnek szintén egy központi motívuma. Mila életében onnantól jelentkezik ez a béklyóba kötő érzelem, hogy a hatóságokhoz fordult, majd a bírósági tárgyalásban és a médianyilvánosságban kulminál. Alex esetében pedig nemcsak a jelenére, de a jövőjére is rásüti a bélyegét a szégyen. Amerikai karrierjének nagy valószínűséggel egy életre befellegzett, a Google-ben pedig immár nem briliáns elméjéről, kecsegtető karrierkilátásairól, esetleg híres szüleiről lehet olvasni: az első találatok innentől kezdve kivétel nélkül arról szólnak, hogy erőszakoló. De nem csak az ő, hanem
a szüleik szégyenét, szenvedését, aggodalmát és életükre való kihatását is megkapjuk, ami szintén hiánypótló vonása A vádnak.
Alex anyja és apja nemcsak szülőként élik meg fiuk “megszégyenítését,” de médiaszereplőkként is, akiknek ezáltal karrierjükre is kihat az ügy. Mila édesanyja abszolút az emocionális, gyermekét féltő, az elkövetőre hajthatatlanul dühös anya (Valéria Berdah) szemszögét képviseli, míg az apja (Mathieu Kassovitz) amellett, hogy szülőként érintett, veszteség érte a párkapcsolatában is, hiszen Alex édesanyjával az ügy kirobbanását követően, bármennyire is szeretik egymást, nem láttak más utat, mint elbúcsúzni egymástól.
A vád legfőbb erénye azon missziója, hogy leszámoljon a szélsőségekkel, valamint a merészsége, amely leginkább a téma jelenlegi, jellemzően vehemensen szélsőséges diskurzusainak kontextusában nyilvánul meg. Emellett azonban az sem mellékes, hogy
felvonultatja a kortárs francia filmművészet krémjét, de legalábbis annak egy jelentős részét.
A filmet jegyző Yvan Attal rendezőként olyan filmekért felel többek között, mint a The Jews, a Színésznő a feleségem, a Változatok a házasságra, míg színészként például az Anthony Zimmberben, a Maestróban és az Új életben láthattuk. A főszerepre (a zaklatással vádolt fiú szerepére) saját fiát, Ben Attalt választotta, az ő anyjának szerepére pedig Lars von Trier kedvenc franciáját, Charlotte Gainsbourg-ot (A nimfomániás, Antikrisztus, Melankólia) – aki nem mellesleg a valóságban is Ben Attal édesanyja, Yvan Attalnak pedig felesége. Mila édesapját a rendezőként és színészként is csodálatos Mathieu Kassovitz (Gyűlölet, Bíbor folyók; Amélie csodálatos élete) alakítja, Alex egyszerre szimpatikus és keménykezű ügyvédjét pedig Benjamin Lavernhe (A beszéd, Eszeveszett esküvő, Pajzán kíváncsiság).
A vád kifejezetten érdemes a figyelemre merész és a trendekre fittyet hányó poszt-MeToo filmként és tárgyalótermi drámaként egyaránt. Nem lesz mindenki számára befogadható, éppen árnyaltsága miatt – az ember szeret állást foglalni, és ezt akár már azelőtt megtenni, hogy behatóan birtokában lenne a tényeknek és az érme mindkét oldalának. A vád viszont éppen ezzel a nézettel akar leszámolni, és sikerül is neki. És bár kiáll amellett, hogy senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg, ugyanakkor ezzel nem jelenti ki azt, hogy csupán akkor beszélhetünk áldozatról és traumákról, ha a jog egyértelműen bűnösnek találja a vádlottat.
