Kritika

Miért kéne, hogy értelme legyen? – A vadász és a préda

Thomas Sieben harmadik nagyjátékfilmje, A vadász és a préda (Prey) tulajdonképpen a Gyilkos túra egy új, kevésbé szofisztikált változata. S ugyan a szereplők végig menekülnek, a filmet mégsem járja át az idegőrlő feszültség.

A német rendező, Thomas Sieben harmadik, A vadász és a préda című játékfilmjét maga írta és rendezte, s ez, az eredményt tekintve, túl nagy vállalás volt. A közel másfél órás filmet nem tudta sem tartalommal, sem izgalommal kitölteni. Bár a film végig gyönyörű helyszíneken forgott, igazából maga a természet inkább dekoráció, mintsem a történet szerves része.

A vadász és a préda egy öt fős férfitársaságról szól, akik az erdőben túráznak egyet legénybúcsú gyanánt. A rövid, vidám pillanatokat hamar fel-feltörő feszültség homályosítja el, s amikor egyszer csak lőni kezdenek rájuk és menekülniük kell, megmutatkozik a férfiak igazi arca. Az élet és halál mezsgyéjén az addig meglapuló titkok is kifordulnak. Olyan túra ez, ami valóban kikényszeríti a társaságból az igazságot, csak éppen nem biztos, hogy lesz, aki túléli.

A film John Boorman 1972-es, Oscar-díjas Gyilkos túra alaphelyzetét idézi meg, mondanivalójában pedig a 2018-as The Ritualt.

A csoport kajakkal érkezik meg a helyszínre, akárcsak a Gyilkos túra hősei, akik a folyót próbálják legyőzni. Ám amíg a Gyilkos túrában a folyó szimbolikus, vagyis a természetnek az a kis szelete, amit a civilizáció épp megsemmisíteni készül, A vadász és a prédában csak egy belépő helyszín. Sokkal inkább érzeteket kapcsol Thomas Sieben a helyszínekhez: a víz a jókedv, az erdő a kihívás és a rettegés tere, de ezek csak díszletekként működnek. A Gyilkos túra természet-ember konfliktusa egyáltalán nem jelenik meg a filmben, itt végig ember-ember konfliktusról van szó, ami történetesen a természetben zajlik le. Emiatt hasonlít inkább A vadász és a préda a The Ritualra, ami ugyan vadabb történettel és parafaktorral dolgozik, de végső soron a bátorság és férfiasság mibenlétének kérdését járja körül.

A legnagyobb hibája a filmnek, hogy nem igazán tud új ötlettel előállni. Az öt fős férficsapatról nagyon keveset tudunk meg, de amit az extrém helyzet kihoz belőlük, az többet mond minden szónál. Roman (David Kross), a bátyja Albert (Hanno Koffler) és a barátaik, Peter, Vincent és Stefan (Robert Finster, Yung Ngo, Klaus Steinbacher) nem kifejezetten egy baráti társaság, sokkal inkább Albert és a munkatársai köre. A köztük húzódó hierarchikus viszony gyorsan kirajzolódik. A leginkább Roman karaktere árnyalódik. Éppen házasodni készül, és ugyan ő a csapat szíve-lelke, mindennek ellenére ő van az említett hierarchia legalsó fokán. A film szépen végigfuttatja a helyzet szokásos fázisait, kezdve attól, hogy a lövöldözés pusztán valami véletlen kell, hogy legyen, egészen addig, hogy ki hagy kit hátra, kinek erősebb a jóérzése, mint az állati ösztönei.

Az is zavaró, hogy ez a történet igazából egy városban, egy vidéki kocsmában vagy akár egy dobozban is játszódhatna.

Hiába a gyönyörűre fényképezett hegyek és látképek, nem válnak a film szerves részévé. Ráadásul a túrázós realitást sem hozzák. A film elején még vagányan túráznak a folyón, az erdőben, beugrálnak a vízbe, majd tüzet raknak. De amikor lőni kezdenek rájuk, hirtelen olyan szerencsétlenné válnak, hogy azt se tudják, merre van észak. S ugyan a menekülés egyértelműen a lemenő nap fényeiben veszi kezdetét, ami után érzésre végtelen órákat loholnak az erdőben, az idő, de legalábbis a nap mozgása megáll, s kimerevedik egy örök, nyomasztó szürkeségbe.

A kedvenc mondatom Roman szájából hangzik el: „Miért kéne, hogy értelme legyen?” – teszi fel a költői kérdést a hajtóvadászat közepette, melyben ők a prédák. S valóban, miért kéne hogy az életben mindennek, ami történik, értelme legyen vagy sokkal inkább általunk felfogható értelme. Ezeket hívjuk igazságtalanságnak vagy sorscsapásnak, de inkább csak egy nagyobb egész építőkockái. Amivel Romannak szembesülnie kell a halálos túra során, annak az ő fejében nincs értelme, de megtörténnek vele. Hiszen az ő életstratégiája nem bizonyul elegendőnek az élet küzdelmeihez, a férfiasság mibenlétének teljes megvalósításához. Ezekhez többre van szükség, és ez érdekes gondolatfelvetés, kár, hogy ennyire vérszegény marad. S az is kár, hogy Roman tételmondatát a forgatókönyvíró is magáénak érezte.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés