Van valami nagyon izgalmas abban, ha a Dogma-mozgalom egyik oszlopos tagjaként ismertté vált rendező westernt készít. Pláne Mads Mikkelsennel a főszerepben.
A film
Kristian Levring nem tartozik a termékeny filmesek közé. Ezzel együtt úgy tűnik, szereti a meglepő váltásokat. A 2000-ben forgatott, jobban sikerült dogma-filmek között számon tartott A király él óta összesen négy filmet rendezett. Utóbbival a skandináv westernek nem túl széles táborát növelte – sokak kíváncsiságát piszkálta fel már a terv is.
A megváltás főcímének elmosódó képsorai az 1870-es évek Amerikájába viszik a nézőt, ahol egy békés, új élet reményében letelepült dán veterán, Jon (Mads Mikkelsen) várja testvérével (Mikael Persbrandt) sok év után felesége és fia érkezését az állomáson. Már az első pillanatban, ahogy a törékeny, szőke asszony és a kisfiú leszáll a vonatról, gyanús – ők ezen a helyen nem fognak tudni gyökeret ereszteni. Hiába vágyik Jon egy elvesztett háború viszontagságai után nyugodt életre, egy olyan világ, amit hatalom, pénz, erőszak és félelem mozgat, csak veszteségekkel és bosszúval szolgálhat számára.
Levring filmje követi a sikerültebb kortárs westerneknél megfigyelhető trendet, rafinált narratív szerkezet vagy őrületes akciójelenetek helyett inkább a karakterekre és erőteljes atmoszférára épít. Ehhez az alaphoz adódik hozzá a skandináv hatás, a szokásosnál magasabb pszichológiai hitelesség és letisztultság formájában.
A történet klasszikus bosszúwestern, de gerince egy bosszú helyett egy egész bosszúláncolat, ami elér egy kisváros minden lakójához, egyben felszínre hozza a közösség tagjainak gyarlóságát. Itt nincs helye “jóknak” –, ha véletlenül erre téved egy, az meghal, elmenekül vagy maga is bűnössé válik. Ahogy az olaj ihatatlanná teszi a vizet a film egyik epizódjában, úgy mérgezte/mérgezi meg a közösség morálját is; távolabbról nézve Levring filmje értelmezhető a kapitalizmus társadalomra gyakorolt hatásának kritikájaként is.
Jon alakja egyszerre idéz western hagyományokat – eszünkbe jutatthatja pl. Josey Walest Clint Eastwood alakításában – , de Mikkelsen korábbi, Valhalla Rising-beli szerepe is felvillanhat pillanatokra a nézőkben (utóbbit egyébként Nicolas Winding Refn saját bevallása szerint, részben westernhősökről mintázta). Magányos, szikár idegen, aki ugyan keveset beszél, de az érzései az arcára vannak írva (Mikkelsen ismét remekel), és akinek nem marad más, mint a bosszú.
Izgalmas ellentétek és párhuzamok figyelhetők meg közte és a vele szemben álló Delarue között, mintha a vöröskabátos bandita egy lehetséges jövőkép lenne Jon számára. Kettejük közül jóval többet tudunk meg Delarue múltjáról, de szerencsére nincs konkrét szívbemarkoló, elcsépelt mese arról, hogy mi volt a kiindulópont, ahol egy jónak mondott ezredes elindult a banditává válás útján. Levring ezt a néző fantáziájára bízza, de ad kellő információt, hogy az viszonylag körülhatároltan találgathasson. Kár, hogy Jeffrey Dean Morgan lehangolóan halovány a szerepben. Jobban állnak neki a jófiúk.
A néma, tetovált nő, Madelaine (Eva Green emlékezetes karaktert alakít, el tudnám képzelni akár egy Tarantino filmben is) és Jon között kirajzolódó párhuzam nem kevésbé érdekes. Ők ketten e velejéig romlott világ legnagyobb kizsákmányoltjai, akik látják egymás szemében a veszteséget.
A helyenként brutális jelenetekkel megtűzdelt történethez gyönyörű, olykor egészen festői képi világ társul, ami sokat köszönhet a jól sikerült digitális utómunkának. Kékek és sárgák feszülnek egymásnak a képernyőn, néha pedig drámai megvilágítás tesz még emlékezetesebbé egy-egy képsort (pl. amikor Jont kilökik a lovaskocsiból).
A megváltás nem az első dán western (ám sokat kell kutakodni az elődök után). Nem is újítja meg a műfajt, de nagyszerű példája, hogy a skandináv letisztultság és pszichológiai igényesség, nem utolsósorban Mads Mikkelsen milyen jól állnak a zsánernek. Az eredmény mindenképpen emlékezetes. Szívesen megnéznék azért egy bevállalósabb darabot is ugyanebből a keresztezésből.
A lemez
A kiadvány nem tartalmaz extrákat.
