Kritika

A CGI háziállatoktól ments meg, Uram, minket! – A vadon hívó szava

A vadon hívó szava CGI-lólába akkor is kilóg, ha történetesen kutyáé. Megbocsátanánk a Disney totális technikai félreértését, ha ezért épkézláb jellemfejlődést látnánk. De a Jack London-adaptáció papírízű főszerepébe Harrison Ford is belesül.

Jack London regényei évtizeden keresztül képezték filmes adaptációk alapját. Keresztezzünk kutyát kalanddal, kockázattal és kincskereséssel, majd a jó kosztüm röpíti a történetet. Valószínűleg így voltak ezzel 1935-ben is, amikor Clark Gable alakította a főszereplőt, bár ez inkább egy szerelmi történet, nem annyira a kutya a főhős. Később még több feldolgozást kapott, alakított főszerepet Christopher Lloyd, Rutger Hauer és Charlton Heston is. Készült belőle sorozat, sőt, a regény történetét felhasználta a Miért éppen Alaszka? egyik epizódja is.

A sztori nagy része azonban nem Alaszkában, hanem Kanadában játszódik, jelen filmünk hangulata azonban mégis megmaradt a ’90-es években. A Yukon folyó menti aranyláz idején járunk a 19. században, amikor a szánhúzó kutya nagy kincs. A kaliforniai kényelemből orvul ellopott Buckot, a nagytestű, nagy bundájú, gyönyörű keverékkutyát Kanadában veszi meg egy francia férfi (Omar Sy), hogy a kanadai-alaszkai határhoz húzza postai küldeményekkel teli szánját. A postás meló végeztével a kutya új gazdát kap. Ez volna Harrison Ford nagy szakállal, mélabús szemekkel. Buck pedig távol a világ zajától, vad farkasok segítségével megismeri őseinek a vadonban szerzett képességeit: erő, összpontosítás, együttélés a természettel. A szó eredeti értelmében igazi vadállat lesz a végére.

A vadon hívó szava

Mondhatnánk, hogy már megint egy kedves, szívmelengető családi történet, amiben Omar Sy játssza a kedves, szívmelengető főszereplőt. Itt azonban annyi a különbség, hogy az első két jeleneten kívül inkább hideg van,  ahogy a gondolatok is megfagynak a filmben.

Minden adaptáció lényege volna, hogy valamilyen módon aktualizálja az eredeti, jelen esetben 117 éves regényt, A vadon szavát. Találjon új értelmet, mutassa meg új generációknak, mi értékelhető belőle, mi miatt szerették az elődök. Ennek itt egyáltalán nincsen nyoma.

A vadon hívó szava valaha még izgalmas zsánereszköztára önmagában azonban ma már megmosolyogandó:

az aranyásó mítosz vagy a western díszletek és jelmezek néhány évtizeddel az események után még újdonságnak számítottak, de ebbe valami új szelet kell fújni, hogy felkapjuk a fejünket. Ráadásul a domesztikált kaliforniai hétköznapokból kiszabaduló, önnön vadságát felismerő kutya képe szintén lerágott csont. Utoljára ilyet a Madagaszkárban láttam oroszlánnal, de akkor is kínos volt.

A vadon hívó szava

Ott legalább tényleg animációt láttunk, nem pedig valami kutyának látszó komputergrafikát. Néhány éve még szenzációszámba ment, hogy Caesar, a lázadó majmok fejedelme full CGI megjelenést kap, ugyanaz kisebb költségvetéssel már nem tűnik jó ötletnek.

Úgy is mondhatom, a kutyák jobban hasonlítanak a Macskákra, mint a majmokra.

Szegény ember Caesarjának már csak szemet bántó módon antropomorf mozdulatokat és B-kategóriás színészekhez méltó gesztusokat sikerült animálni. Ez különösen akkor kevés, ha hozzátesszük, ez volt a 20th Century Fox első munkája a Disney-vel való akvizíció után, immáron 20th Century Studios néven. Gondolom, ez nem túl jó ajánlólevél.

Mindezt súlyosbítja John Thornton (Harrison Ford) papírmasé karaktere, amiből hiányzik a katarzis. A „nem a pénz számít, hanem a szeretet” üresen csengő frázisai mögött egy megtört, családját elveszítő férfi áll. Háttértörténete homályba vész, de ez az ismeretlen inkább frusztráló, mintsem magában hordozná a feszültséget.

Ráadásul különösen meglepő, hogy Chris Sanders korábbi filmjeivel ellentétben ezúttal nem tudta érzékletessé tenni egy különös barátság történetét. A Lilo & Stitch és az Így neveld a sárkányodat rendezőjeként van tapasztalata az ilyen történetekben, de Thorntont egyszerűen nem teszi szerethetővé a forgatókönyv. Nem érezzük azt a különös kapcsolatot kutya és ember között, mint például a szintén havas környezetben játszódó Belle és Sébastien vagy a Marley és én, ahol nemhogy az embernek, de még a kutyának is személyisége van.

Nem kívánom kétségbe vonni A vadon hívó szava hitelességét és őszinteségét. Egy családi mozidélután a mára már felhízlalt Disney-vel azonban a ‘90-es években volt  TV vasárnap délutáni műsorsávjában. Lehet, hogy nem volt véletlen.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya