1957 erős év volt a tárgyalótermi drámák kedvelőinek, hiszen Sidney Lumet Tizenkét dühös embere mellett Billy Wilder hasonlóan nagy klasszikusnak számító filmje is ebben az esztendőben készült.
A film
Wilder egyrészt könnyed vígjátékainak (Legénylakás; Van, aki forrón szereti), másrészt komorabb film noirjainak (Gyilkos vagyok, Alkony sugárút) köszönhetően vált a klasszikus Hollywood egyik meghatározó rendezőjévé. Így talán nem is meglepő, hogy A vád tanújában olyan hatásosan sikerül kevernie e két, alapvetően eltérő hangvételt.
A film alapja Agatha Christie azonos című darabja, amely ennek megfelelően igen fordulatos, és a szokott módon kitalálhatatlan csavarra fut ki, ezúttal azonban a Poirot- vagy Miss Marple-féle whodunit-krimi helyett tárgyalótermi krimit kapunk. A film végén narrátorhang kéri a nézőket, hogy mások szórakozása érdekében ne árulják el a befejezést. Ezt szem előtt tartva, legyen elég annyi, hogy egy idős hölgy meggyilkolásával vádolt férfi (Tyrone Power) érkezik a nagy nevű, de egészségügyi gondokkal küzdő védőügyvédhez (Charles Laughton), aki végül el is vállalja az elég esélytelennek tűnő ügyet.
Ehhez az alaptörténethez írta hozzá Wilder és Harry Kurnitz forgatókönyvíró a betegeskedő ügyvéd és levakarhatatlanul gondoskodó ápolónője (Elsa Lanchester) komikus jeleneteit. Ezek szépen is működnek, köszönhetően a két karakter közti összhangnak (ami talán nem függetlenül attól, hogy az ügyvéd elől szivarokat dugdosó, a brandy-t kakaóra cserélő nővért Laughton való életbeli felesége alakítja).
A film egyik erőssége, hogy ebből a kedélyes kezdésből szinte észrevétlenül fut bele a tárgyalás tapintható feszültségébe, és ezután is ügyesen egyensúlyoz a fokozatosan kibontakozó dráma és a vissza-visszatérő humor között. Ez utóbbit hordozza már maga a parókás-körmondatos, körülményesen udvariaskodó angol tárgyalási protokoll is, amely itt-ott még finom társadalomkritikának is teret enged – bár ez inkább elnagyolt és utalásszintű marad.
A cselekmény középpontjában szinte végig a védőügyvéd áll, köré szerveződik a film, így elsősorban az ő sikeréért izgulhatunk, nem pedig a vádlott szabadulásáért, aki a filmidő nagy részében maga is mintha inkább nézője lenne az eseményeknek (csak ő külön páholyt kapott az előadásra). Ezért kulcskérdés Laughton játéka, aki szerencsére gond nélkül hozza is a szükséges színvonalat. Úgy tudja következetesen ugyanazt a karaktert alakítani a komikus és a drámai részekben is, hogy előbbi könnyed marad, de utóbbi sem válik nevetségessé. Ugyanazzal a csínytevő szemvillanással csempészik brandy-t a termoszába, amellyel aztán váratlan bizonyítékot ránt elő a tárgyalás hevében.
A vád tanúja, vagyis a vádlott német felesége pedig a kortalan Marlene Dietrich (nehezen hihető, de a film forgatásakor épp annyi idős volt, mint a sztori szerint meggyilkolt “idős hölgy”). Az ő figurája lehetőséget ad néhány vaskos nemzetiségi sztereotípia elsütésére, amelyeket persze Christie a maga módján jól ki is forgat.
Mindezt Wilder a tárgyalóterem arénaszerű terébe komponálja. Rengeteg nagy mélységélességű beállítást használ, amivel az egész termet átfogja, és ebbe a feszülten homogén térbe ékeli bele a különböző képsíkok közötti gyakori ellentéteket, mint a szigorú bíró és a kétségbeesett vádlott, vagy a gúnyos ügyvéd és a megszorongatott tanú képeit – és mindezt helyenként még egy-egy noiros fényárnyék-megoldással is meghinti.
Ízlés dolga, hogy Christie történetét izgalmasnak és fordulatosnak, vagy inkább erőltetetten csavarosnak tartjuk-e, de Wilder markáns rendezése és a cselekményt a hátán vivő Laughton alakítása mindenképpen a tárgyalótermi filmek ma is hatásos klasszikusává avatják A vád tanúját.
A lemez
Az eredeti szinkronos film mellé bónuszanyagként még egy előzetes is felfért a lemezre.
