Sally Potter zárt szituációs szatirikus vígjátéka hordoz magában ugyan néhány jó fordulatot, igazi megdöbbenésekhez viszont kevés. Így maradnak a jó karakterek és egy igazi ínyencfalat. Sokaknak tetszeni fog A vendégek.
Több olyan filmet is ismerünk, ami egy helyszínen játszódik, nagyjából a film idejével megegyező ideig. Rendszerint vendégség van, maximum két kézen megszámlálható szereplővel, konfliktussal, humorral és jól megírt karakterekkel. Ezeknek a filmeknek mindig eredője a jó karakter. Ezen áll vagy bukik az egész. Elég csak néhányat felhozni az elmúlt évekből: a francia Hogyan nevezzelek? vagy az olasz Teljesen idegenek világhírű lett, de Dyga Zsombor Köntörfalakja is remekbe szabott példa.
Tulajdonképpen jól sikerült darab A vendégek is. Markánsan meghatározható stílusra helyezett kiváló karaktereket a forgatókönyvet is jegyző Potter. Janet (Kristin Scott Thomas egymaga elég lenne) és Bill (Timothy Spall) középosztálybeli nyugat-londoni lakásában nagy a készület. Az érkező vendégek Janetet ünneplik, akit a frissen megalakult árnyékkormány miniszterévé választottak. Barátnője, April (Patricia Clarkson) kellemesen pikírt, minden új betérő vendégről megvan a véleménye, persze csak a háta mögött. Férje, Gottfried (hát persze, hogy a német a leghülyébb) (Bruno Ganz) szerint a nyugati orvoslás vudu dolog; a fickó humoros módon idióta. De van itt ember a pénzvilágból, a magas tudományos életből és mindenhonnan, amiről aztán meg lehet a véleménye a rendezőnek. A vacsora hirtelen félbemarad – el se kezdődik -, amikor
derült égből jövő villámcsapásként derülnek ki az ünnepelt háziasszony férjéről érdekes dolgok, aki persze eddig váltig állította: mindenben támogatta politikus feleségét.
Potter idehaza meglehetősen ismeretlen alkotó. Eddig egyedül A síró ember című filmje került itthon mozikba, pedig 1993-ban – túl már a negyedik x-en – Orlando című történelmi filmjével és Tilda Swintonnal az év európai felfedezettje lett, és az Oscar-jelölésig is eljutott, de pár éve forgatott Elle Fanninggel és Annette Beninggel is. Ismertsége és népszerűsége mégsem fogható a vele egy kategóriában lévőkkel, mint Andrea Arnold (Akvárium, American Honey) vagy Phyllida Lloyd (Mamma Mia, A Vaslady).
A vendégek kompromisszumot nem kereső, s gyakran modorosabb annál, hogy a felvetett kérdéseket az egyébként meglévő jó rendezői eszközökkel igazán átütően sikeressé, befogadhatóvá tegye. Nemcsak a fekete-fehér képek, hanem a gyakran abszurd párbeszédek vagy cselekvések, amelyeket nem mindenki tud olyan jól abszolválni, mint Cillian Murphy. Az ő kedves modorú, de gyakran zavart stílusa az egyik legjobb és legidegesítőbb egyszerre a filmben.
Különutas nemcsak a rendező, de A vendégek is, de kicsit néha úgy érzem, meg akarta újítani az egy szobában játszódó vendégségfilmes zárt szituációs szubzsánert, de hiába.
Pedig lehetett volna jobb film, ha nem állunk meg 70 percnél, meg annál, ami annyiba belefér. De megálltunk ott, hogy „a politika ilyen, egyszer fent, máskor lent”, meg „hogy figyeljünk egymásra, mert ez a hosszú élet köteléke”. És persze ezek így önmagukban elég közhelyesek, szóval fel kellett dobni néhány egyedi vagy egyedieskedő ötlettel. Persze lesz itt még szex (text only version) meg vér, drog, meg pisztoly, tisztára mint egy intellektuel Trainspotting, de igazából elég lenne csak egy jól bevilágított fancy b&w plakát hátul néhány vastag és régi könyvvel, és akkor már mind együtt mondhatjuk: megérett a világ a pusztulásra.
